Mindig csodálattal figyeltem a gólyák életét. Tavasszal az érkezésüket, gondos építkezésüket, aztán azt az állhatatosságot, amivel fiókáikat felnevelik. Tűrnek a szélnek, esőnek, napnak, hidegnek és melegnek, hogy pár hónap leforgása alatt szárnyra bocsássanak egy új nemzedéket. Aztán mezőkön, tengereken átkelve másik élőhelyet választanak, ahol megerősödhetnek a következő utazásig, hiszen a gólyák mindig visszatérnek. Mindig visszavárhatjuk őket. Ráadásul a párjuk is ugyanaz marad egy életen át. Lenyűgöző! Honnan tudják hová kell visszatérni, hogyan találják meg, hogy hol van a fészkük? Nem is olyan régen láttam egy róluk készült filmet. Nagyon megható volt a jelenet, hogyan vesznek búcsút „lakóhelyüktől” mielőtt útra kelnek. Különös szertartása van az elköszönésnek. Hosszasan szemlélődnek a fészek széléről. Aztán először a hím repül el egy gallyért, amit a fészek közepére helyez. Később a nőstényen a sor, hogy elhozza a maga gally darabját és keresztbe tegye a társa által odahelyezett darabon. Aztán még várnak, csak állnak a fészek szélén és egyszer csak szárnyat bontva neki indulnak.

Miért a kereszt, miért a jel? Talán hogy lássák majd, ha visszatérnek, hogy nem járt ott illetéktelen? Talán ezt keresik majd mikor hazatérnek? Talán lezárnak egy időszakot az éltükből, vagy éppen az új építés alapja lesz ez a két vesszőszál? Nem tudom, csak ámulok, mert eszembe jut egy másik jel. Egy másik kereszt. A Krisztusé, ami nekünk adatott, hogy visszataláljunk, mert van egy hely az Isten országában, ahová hazatérhetünk. A Krisztus keresztje adatott nekünk, amelyik jelentheti a lezárt múltat, és jelentheti az új élet kezdetét is. A Krisztus keresztje értünk állíttatott, hogy a helyünket kijelölje, és általa jövőt építhessünk.

„Mert a keresztről szóló beszéd bolondság ugyan azoknak, akik elvesznek, de nekünk, akik üdvözülünk, Istennek ereje.”(I.Kor.2,18)