„Régen azt hittük, hogy velünk semmi se történhet. Most már tudjuk, hogy bármi megtörténhet velünk” – így
Ingmar Bergman regényének, a Jelenetek egy házasságból főhőse, Johan. Aztán a műből ki is derül, hogy a viszonylagos stabilitás a házasságban tényleg nem garancia a holtodiglan-holtomiglanra. Szerintem ahogyan haladunk előre az életben, rájövünk arra, hogy saját kis világunkban a legtörékenyebb dolgok a kapcsolataink. Legyenek akár baráti, akár párkapcsolati, vagy vérségi kötelékből valók – két vagy több ember kapcsolatában minden kanyarban veszély fenyeget, mégpedig olyan, amire nem lehet előre felkészülni. Nincs recept, öt plusz egy tippből álló bevált módszer vagy minden kétséget elűző biztosíték arra, hogy bármi áron megmarad a köztünk lévő állapot. Régen azt hittem, igen. Hogy két közeli lélek egymásratalálása valami olyasmi, mint a példázatbeli szikla, amire építkezik a bölcs ember, s jöhet szél, zúg, áradat – a szilárd alapra felhúzott menedék minden viszontagságnak ellenáll. Vagy mint a romantikus lelkülettel megáldott lelkészi esketésekben a hármas fonál, amit nem lehet elszakítani, pedig ilyet még a manapság divatos mércékkel megkérdőjelezhető szentségű prédikátor sem állít – maximum annyit, hogy ez nem szakad el „egyhamar”.

Szóval, nincs garancia. C.S. Lewis jól mondta: szeressünk bárkit vagy bármit, és szinte biztos, hogy csalódni fogunk, megszakad a szívünk. Az egyetlen mód mindezek kikerülésére egyszerűnek tűnhet, de valójában teljesíthetetlen: a teljes izoláció, akaratlagos eltaszítása minden más embernek, kirekesztése bármi kockázati tényezőnek. Az elbarikádozott élet lassanként sorvadni kezd és a homálytalanságban valami fakó színt ölt magára, amit csak nagy nehézségek árán lehet újra érzővé és nyitottá tenni.

Azt hiszem, ha nincsenek garanciák, még csak megfellebbezhetetlen isteni ígéretek sem arra nézve, hogy kapcsolataink kiállják a rájuk leselkedő veszedelmeket, nem tehetünk mást, mint fokozott figyelemmel ügyelünk rájuk. Úgy, mintha nem lenne második esély. Úgy, mintha csak ez az egy lenne. Úgy, mint amit nem lehet reparálni vagy szervízbe vinni. És talán, talán, így már nem csak az esetleges fatális végtől tartva kezdjük el igazán értékelni azt, amink van, hanem azért is, mert időközben rájövünk arra, hogy az odaadásban valójában mi is gazdagodunk, az odafigyelésben mi is többek leszünk, az önmagunk megnyitásában mi is nagyobb és igazibb perspektívákat kapunk.

Egyre inkább kezdek meggyőződni róla, hogy semmi másunk nincs e világban, csak a kapcsolataink. Mert fürösztgetjük mi magunkat sok mindennel, megfoghatóval, megfoghatatlannal, de mindenek végén csak egymásban moshatjuk meg arcunkat. Ha ez a tükör eltörik, talán még igazi rendeltetésünk ellen is vétünk. Ha megmarad, együtt nézzük magunkat, egymást, a világot és az örökkévalóság egeit.