Egy hónapja kis magyar valóságunkban egy ferencvárosi pad kapta azt a megtiszteltetést, hogy a médiumok előkelő helyein szereplő hírként szerepelt. Július 6-án a Tompa utcában szivárványszínűre festett padot helyeztek ki „Nyitott, szabad, boldog” felirattal. Két napra rá az ún. „Árja Zöldek” csoport zöld-fehérre festette át. Másnap egy jogvédő szervezet visszafestette szivárványosra. Újabb két nap múlva, már megnevezett közösség munkájának hála, ismét fehér-zöldben tündökölt a szóban forgó ülőalkalmatosság, s immár szükségét érezték, hogy üzenetüket egyértelműsítsék: „Stop LMBTQ” felirat is felkerült rá. Az újra zöld-fehér pad az éjszaka folyamán visszanyerte semleges arcát, valaki ugyanis barnára mázolta, és szintén verbálisan is kifejezte óhaját a következő szavakkal: „Én csak egy pad szeretnék lenni. Ami jó mindenkinek. Neked is, Neki is. Nekünk”. A semlegesség a Tompa utcai kavalkádban nem tartott sokáig, július 13-án ugyanis ismét szivárványos lett. Aztán kicsivel később az egyik politikai párt vélte úgy, hogy véget vet a csetepaténak, s ezzel a nemzeti trikolor színeibe csomagolta a padot. Ekkor már talán az egész ország nevetett. De a menet nem állt meg. Ugyanezen napon kétszer is fólia került a padra, majd másnap reggel valaki eltávolította, s végül július tizennegyedikén az önkormányzat jobbnak látta elszállíttatni a spontán vihart generált objektumot valamilyen ismeretlen helyre. Ezután még valaki kitett a helyére egy szintén szivárványos széket, de ez rövid időn belül kukában végezte.

Politika, ideológia ide vagy oda, annyi biztos, hogy ennek a szerencsétlen padnak a rövid, de annál eseménydúsabb története valahogy jól leképezi mindazt, amibe társadalmi szinten kerültünk. Számomra a pad mindig a legkisebb közös nevező szimbólumát takarja. Egy olyan szűk terület, ahol egynél több ember valamilyen okból kifolyólag, de egyszer csak ott találja magát. Talán ismerik egymást, talán nem. Talán megszólítják egymást, talán nem. Lehet, semmilyen interakció nem történik közöttük. De mégis: ott ülnek egymás mellett bizonyos ideig, aztán továbbállnak. Valahol mérhetetlenül fájó, hogy kétezerhuszonháromban már a legkisebb helyek is a végletekig szembenálló oldalak és csoportok háborús színterévé válnak. Hogy már nem tudunk még a leghétköznapibb dologra sem úgy tekinteni, hogy ne akarnánk azt teljesen kisajátítani magunk számára, s ezzel együtt örökre megtagadni a jogot a másiktól, hogy magáénak is érezhesse azt.

Ezt az egész pad-históriát követve eszembe jutott a saját padélményem. Évekkel ezelőtt szülőföldem egyik városában ültem a tér közepén az egyik padon békésen, amikor két-három ukrán fiatal kérdezés nélkül letelepedett mellém. Önkéntelen reakcióm volt a frusztráció, magamban mindenfélét rájuk hordtam, és olyan búsmagyarosan sirattam az időt, amikor itt csak magyar szót lehetett hallani. Zsigerileg rázkódunk meg, ha valaki, aki bármely mód más, különböző, idegen egyszer csak veszi a bátorságot, és merészel a mi padunkra telepedni.

Aztán tavaly, amikor ugyanezen nemzet menekülőit fogadtuk teával meg takarókkal a háború kitörésénél, talán éppen ugyanazokat, akik néhány éve már-már kitúrtak a „saját padomról” a „saját földemen”, eszembe sem jutott, hogy az együttérzésen túl mást is érezhetnék. Persze, a nyomorúság összehozza az embert. De tényleg kataklizmára van szükségünk ahhoz, hogy ne azt keressük a másikban, amit utálhatunk benne, hanem értékeljem benne – ha más nem, legalább – Annak a képét, akinek a hasonlatosságára én is teremtettem? Lesznek-e valaha zöldek-fehérek, szivárványosak, trikolorosak pad-társakká? Nem tudom. De én ezért imádkozom.