Egy híres írónő felidézte egyik könyvében haldokló édesanyja utolsó szavait: „annyi titkom volt még…”, és az idős hölgy ezzel nem volt egyedül. Mindannyian tele vagyunk titkokkal, amiket nem akarunk, vagy nem tudunk kimondani, nem merünk megosztani másokkal. Azért mert személyes, mert bizalmas, vagy mert esetleg szégyenteljes. Vagy úgy véljük, másokra nézve bántó, vagy túl kiszolgáltatottá tenne minket és még ezer féle oka lehet, hogy oda jutunk, ahová Karinthy, aki legalább leírta: nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek. A meg nem értett, belső magányban vergődő, tanácstalan ember úgy akart kiutat lelni, hogy világgá kiáltotta azt, amitől boldogtalan volt. Leírta és szélnek eresztette, könyvek lapjain mindenki olvashatta, de attól félek, az érzés ettől nem múlt el. A ma emberének nyomorúságos magánya sem múlik el attól, ha mindent kiposztol, megoszt, vagy közzétesz. Pláne, ha még nem is vagyunk őszinték, és erősen „sminkelt” és mindenféle divatnak, elvárásnak megfelelő képet mutatunk magunkról, s az életünkről. Pillanatnyi megelégedettséget adhat csak, de a lényeg, hogy a magam vagyok magammal, ettől nem változik.

Van-e segítség, van-e kiút? Találhatunk olyat, akit, ha bizalmunkba avatunk, nem árul el? Olyat, aki nem sértődik meg, nem ítél el, nem utál, és nem un meg, nem tesz csúffá? Van, aki a párját tiszteli meg bizalmával, van, aki a pszichiáterét, de sajnos az ember mindig ember marad, gyakran ér sokakat csalódás. Akkor hát? Ássunk gödröt, mint az ókori mesében a borbély és kiáltsuk bele, ami nyomaszt? Megsúgom az sem vált be, mert még a nádszál is azt a titkot susogta, amit hordozója el akart rejteni.

Van azonban valaki, aki mindig rendelkezésünkre áll, aki mindig meghallgat, szeretettel fordul felénk, áldozatot hozott értünk és kész segíteni és képes is rá. Aki kitalálja, már meg is nyerte azt, akinek mindent bármikor el lehet mondani.