Rövidesen kiderül, melyik egyetemre vagy főiskolára hány ponttal lehet bekerülni, mennyi az annyi, ami még elég. Rendeznek is pontszámváró bulikat az egyetemi városokban, de legfőképpen Budapesten, megy is majd a zene, szöveg, bangárkodás, táncikálás, önfényezés, egy kis sörözés, hogy egyébről ne is beszéljünk. Vagy épp ellenkezőleg, a teljes letargiába esés: milyen lúzer vagyok, nekem nem sikerült, de bezzeg ….

Több éve bámulattal figyelem ezeket az eseményeket és úgy veszem észre, ezeknek a fiataloknak a jó része úgy viselkedik, mint az a menyasszony, aki nem lát túl az esküvői bulin, a fehér ruhán, csokron, nászajándékok sokaságán és a nászúton. Mintha az lenne a non plus ultra, a csúcs, amit elérhetünk, pedig a lényeg, amiért az egész felhajtás volt, csak akkor kezdődik.

Az, hogy sikerült bekerülni egy egyetemre, mert elértük a ponthatárt, csak egy pont. Fontos pont, mert benne van a jövő lehetősége. Mert innentől kezdve rajtunk múlik. Ezzel a ponttal átléptük a határt, már nem lehetünk gyerekek, anyuci-apuci kedvence, akinek ha hibázik is, megsimogatják a buksiját: nem baj, kicsikém, majd mi megoldjuk. Ha átléptél a határon, neked kell felelni magadért, te osztod be az idődet, te jársz be – vagy nem jársz - az előadásokra, te halasztasz vizsgát, te buksz meg és jársz UV-kra. De az is te vagy, aki tandíj nélkül végezhetsz el egy szakot, mert esélyt kaptál, hogy az légy, ami szeretnél lenni.

Ha a gyerek nem érte el a szükséges pontszámot, az sem tragédia. Legalább van ideje átgondolni, hogy valóban az a pálya-e a szíve vágya, ahonnan most kimaradt, vagy esetleg valami más? A szülő is elmerenghet azon, hogy nem azért támogatta vagy nyomta a magzatát arra a szakra, mert ő maga szeretett volna orvos, ügyvéd, mérnök /tetszőlegesen behelyettesíthető/ lenni.

A ponthatár határpont mindenkinek, ahonnan vissza és előre is lehet tekinteni. Aki elérte, legyen boldog és tettre kész, aki nem, legyen bölcs és szorgalmas, hogy oda juthasson, ahol azt tanulhatja majd, ami boldoggá is teszi az életét.