Én szeretek, mindig is szerettem itthon lenni. Ha valahová elmegyek, hazafelé jó újra látni az ismerős házakat, tornyokat, utakat, hallani az ismerős hangokat. Szeretem, hogy az otthon keretet ad az életemnek. Szeretem az otthon biztonságát. Csak néha éreztem kíváncsiságot arra, hogy ki kell lépnem és tágítanom ezt a világot, de közben mindig haza, visszavágytam. Mert itt bezárhatom az ajtót! Kizárhatok sok mindent, ami nem az enyém, amit rám akarnak erőltetni, amit el akarnak hitetni velem, amivel meg akarnak venni. Egyre nehezebb volt ezt megtenni az utóbbi időben, mert bejött az is, amit nem szerettem, és elvette azt, amit szeretek. A csendet, a csendben születő gondolatokat, imákat, békességet, nyugalmat, illatokat, ízeket. Mert az otthon azt jelenti, hogy önmagam lehetek. Ahol lehetek jókedvű és néha szomorú. Néha lehetek erős máskor pedig gyenge. Az otthon azt jelenti, hogy lehetnek álmaim. Nem nyugtalanok, hanem szépek. Lehetnek nyugalmas éjszakáim, mikor nem riadok fel arra, hogy mi vár holnap, mert tudom, hogy lesznek mindennap elvégzendő feladatok, de lesznek megoldások is. Otthon rendelt ideje és helye van mindennek. De ezt az otthont, a tiédet és az enyémet már évek óta felülírta egy irgalmatlan hajsza. Nem akartam és nem akarom ezt. Csak otthon akarok lenni. Abban a világban, amit Isten végtelen szeretettel teremtett az embernek, hogy otthon lehessen benne.