Ez az összetett szó bizony lassan teljesen kikopik a közbeszédből. Külön – külön használjuk őket, mint szám, vagy időegység és jelző, mindenkinek ismerős. A jelző is erősen megkopott, nem elégíti ki a szenzációra éhes embereket. Mit nevezünk nagynak? Királyokat, nyomorúságot, pénzt, háborút, szégyent, szerencsét, bukást, győzelmet, nyereményt. Lassan ezt is kiszorítja a giga, az óriási, a szuper, a grandiózus, multi s más jövevényszavak. De együtt a kettő már sokaknak semmit nem jelent.

Pedig kiemelt ideje kellene, hogy legyen minden esztendőnek. Egyetlen ilyen hét van az ötvenkettőből, ami különleges figyelmet érdemelne. Mégis, valahogy elsikkadt, elsekélyesedett, eltűnt és kivándorolt a köztudatból. Ki törődik már azzal, hogy nagyhét van? A fél világ a húsvétra szegezi a szemét, a sonka és a tojás lázában égve átrohan ezeken a napokon, hogy majd kimerülten, alkohol és illatfelhőbe burkolózva maga mögött tudja az ünnepet. Valamikor a nagyhétnek külön rendje volt a családokban, gondosan megtervezett és évszázadok alatt kikristályosodott szertartása az egyházakban. A felkészülés, a lelki és testi rákészülés időszaka volt. Az emberek magukba fordultak, elcsendesedtek, megpróbálták felfogni a felfoghatatlant, amit Isten valamikor megcselekedett az egész világgal. Nem véletlen, hogy a katolikusoknál még a harangok is elhallgatnak egy rövid időre, hogy ezzel is jelezzék, itt van a csend ideje, mert a legnagyobb hagyja elveszíteni magát, miértünk. Az általa megszerzett és lehozott lehetőségnek csak akkor tudunk igazán örülni, ha előtte képesek vagyunk átérezni az áldozathozatal nagyságát és súlyát. Ehhez képest készületlenül jutunk el az ünnepig. Egy esküvőre sokszor egy évig készül a család, szervezik, beszélgetnek róla, igyekeznek, hogy minden részlet a helyén legyen, a menyasszony harisnyájától a dobó csokron át. Krisztus feltámadására a bevásárló pultoknál tülekedve készül még a keresztyének nagy része is. Jó, megnézik, ahogy a pápa bejárja a keresztutat és Jézust követve megmossa a szegények lábát, de bizony nem kevesen csak arra kíváncsiak, tud-e még önállóan járni, képes-e lehajolni és felegyenesedni.

Készülni kell, hogy miénk lehessen az öröm, amit az előttünk álló ünnep ad. Legbelül, a lélek mélyén, ahol eldőlnek a dolgok. Milyen jó lenne, ha minden napján ennek a hétnek lenne tíz percünk arra, hogy átgondoljuk, mi is történt kétezer éve, a római uralom alatt élő Júdeában, ami miatt más ez a hét, mint az összes többi. Azokhoz az eseményekhez kötődünk igazán, amik valahogyan kapcsolódnak mihozzánk, a családunkhoz. A mohácsi csata csak egy tanult esemény, de a világosi fegyverletétel, ahol ott volt a dédapám is, már egészen mást jelent. A világháború okozta szenvedés sokaknak elcsépelt szólam csupán, de aki egy fogolytáborban született és élete első hónapjait egy hazafelé tartó marhavagonban élte, húsbavágó az emlékezés. A Nagyhétnek akkor van igazi jelentősége, hogyha elfogadjuk, elhisszük, átérezzük, hogy mindannyiunknak közünk van hozzá. Húsbavágó események történtek akkor, de nem a mi lelkünkbe és húsunkba vágott a fájdalom, hanem Máséba. A tükörbe nézés ideje lenne ez, az őszinte bűnvallásé. Szánjunk rá időt, próbálkozzunk vele, mert érdemes. Felkészít, felszabadít és lelkünknek, testünknek hasznára lenne, ha nagyheti elmélyülés vezetne el az ünnepíg.