Elkövetkezett az utolsó hét, lezárul egy hosszú és nehéz esztendő. A bohémok enyhe mámorban, mindenről elfeledkezve szeretnek átlépni a következőbe, vidáman, könnyedén, lerázva a rossz emlékeket és bizakodva egy jobb jövőben. A gazdálkodószervezetek lázasan készítik a leltárt, rovancsot, záró számadást és költségvetést, forintokról, eszközökről. Mindenki számba veszi, mivel lett gazdagabb, mennyivel szegényebb, mit nyert és mit veszített a mögöttünk levő időben. Hajlamosak vagyunk arra, hogy a kézzel fogható dolgokat vegyük szemügyre, pénzzel és vagyontárgyakkal mérjük a helyzetünket. Talán csak akkor emelkedünk ezen felül, ha elveszített vagy éppen családunkba született személyekről gondolkodunk. Mindent magára nézve szemlél az emberiség nagyobb része, mintha az egyén lenne a világ közepe. Talán azért is olyan, - egyre barátságtalanabb – hely a mi földünk, mert mindenki a saját kis univerzumában él s azt véli, abban ő a nap, minden körülötte kell, hogy forogjon.

Talán szebb lehetne jövőre a saját életünk is, meg a másoké is, ha kivételesen a leltározást magunkon kezdenénk. Megkérdeznénk, jobb lettem-e a mögöttem levő időben? Több- e bennem a szeretet, az empátia, a segíteni akarás, mint egy évvel ezelőtt volt? Van-e bennem hála, hogy még élek, vannak, akik szeretnek, van fedél felettem, melegben hajthatom álomra a fejemet és nem felettem dörögnek a fegyverek? Amit anyagiakban nyertem, hasznára volt-e valakinek, vagy nekem is csak kárt okozott, mert megkeményített és eltávolított másoktól?

Számtalan kérdést tehetünk fel, és ha megválaszoltuk jusson eszünkbe a Szentírás szava, a megnyert világról és a kárról, ami lelkünket fenyegeti. Ne feledjük, honnan jöttünk, hová tartunk és kinek tartozunk elszámolással.