Réges-régen, amikor még gyerekkoromban a barátaimmal könyörögtünk a nagy testvérnek, hogy tegyen meg valamit a kedvünkért, ereszkedjen le a több mint egy évtizedes korkülönbség elérhetetlen magasságából, akkor hangzott el rendszeresen: „jó, legyen neked karácsony”. Azt jelentette, rendben van, játszom veletek, hogy örüljetek, elviszlek, hogy ne legyetek egyedül, kedves leszek hozzátok, veletek törődöm és nem magammal.

Persze mind tudtuk, hogy ez csak egy mondás, jópofa beszólás, hiszen az igazi karácsony valami más. De vajon ma mit gondol a világ? Ki csinálja a karácsonyt? Az, aki futva-loholva becserkészi szeretteinek az ajándékokat, aki minden ablakot fényesre tisztít és minden süteményt időben megsüt? Vagy az, aki fényárba öltözteti a házát, a lehető legnagyobb fenyőt tuszkolja be a nappaliba, és advent kezdetétől karácsonyi dalokat bömböltet még az udvaron is, vagy valaki más?

Ezt az ünnepet nem mi csináljuk. A karácsony volt van és lesz, minden évben eljön, bármilyen hiányos is a készültségünk. Ez valakinek az ajándéka, amely nekünk embereknek szól, személy szerint, névre szólóan neked és nekem, mindannyiunknak. Az adományozó jön felénk, hozzánk, mert mi ritkán megyünk hozzá, sokunknak még ilyenkor is sokszor nehezére esik.

Ajándékot ad. Úgy adja, olyan lelkülettel, amivel ilyenkor mi is ajándékozunk. Azért, hogy a másik lássa: szeretjük és jót akarunk neki. Mert szeret minket, akkor is, ha tökéletlenek vagyunk. Ha fogytán a jóság, a kiválóság, az emberség. Testté lett, leereszkedett hozzánk a bőrünkbe bújva, hogy átélje mindazt, amit ember átélhet: törékeny gyöngeséget, szeretetet, elutasítást, meg nem értést, árulást, halált és diadalt. Ez ad okot az ünneplésre, örömre.

Christus natus est nobis – énekelték évszázadokon át. Venite, adoremus. Krisztus született nekünk, gyertek, imádjuk őt.

Legyen nekünk Karácsony!