Az én korosztályom, még jól emlékszik a fülbemászóan dallamos olasz slágerekre, amik valamilyen csoda folytán eljutottak hazánkba. Bár nem ismertük a nyelvet, mégis mindenki dudorászta, fütyülte és a kívánságműsorban – abban az egyetlenben – gyakran kérte őket. Ez akkor volt, amikor még nem telepedett rá az angol nyelv és a rajta megszólaló rock, beat, pop, soul, rap – a sor szabadon folytatható - a könnyűzenei kultúránkra. Az emlékezetes olasz dalok egyikének volt a refrénje a címbeli idézet. Hogy jön ez most ide?

Ez jutott eszembe, amikor ránéztem a netes felületekre advent első hetében. Egymással versenyezve tölti fel mindenki a karácsonyváró gondolatokat, bölcsességeket, bibliai és egyéb idézeteket. Találhat az ember igazi értékeket, meg émelyítő, szirupos szépelgést, csak győzze olvasni. Aki egész évben nem érzi, hogy köze van az Istenhez, pontosabban a Teremtőnek őhozzá, most egyszerre felcsap adventi követnek. Még a harcos tagadók is megcsendesednek és szelídebb hangokat pengetve olvadnak bele az általános jóság tengerbe. Igaza volt egykori miniszterelnökünknek, hogy nálunk még az ateista is keresztyén? Vagy a sláger ismétlődő szavai fedik a valóságot? Szavak, szavak, szavak. Amik nem kerülnek semmibe, amiket elbír a felület, amire írják, aminek nem kell, hogy tartalma, kézzelfogható valósága legyen?

A szó elrepül, az írás ugyan megmarad, de értéke csak a cselekedeteteknek, a tetteknek van. Azoknak, amikkel viszonzást nem váró szeretettel fordulunk másokhoz, mert tudjuk, a Minden fordult oda szeretettel az emberekhez, hogy irányt és célt mutasson nekünk. A humánum kevés, több kell. Annak felismerése, hogy amire emlékezünk, és amire várunk, titokzatos módon alapot, támaszt és jövőt kínál az embereknek. E nélkül nem marad más, csak a szavak, szavak, szavak. Belőlük kevesebb is elég, a szeretetből viszont sokkal többre lenne szükség.