Az első szó ebből a három birtokos névmásból szinte a legelső, aminek a jelentését megtanulja az ember. Már az egészen apró gyerek is tudja, mi az övé. Aztán következik a „tiéd” megértése és elfogadása. (Persze vannak, akik egész életükben nem tudnak különbséget tenni az első és a második, sőt a harmadik jelentése között, ezért vannak tele a börtönök, de ez más lapra tartozik.)

Rendben is van ez, mert ezen alapulnak kisebb-nagyobb közösségek, egész társadalmak, sőt még a világ viszonylagos békéje is. Jól is hangzik: az én játékom, az én könyvem, a te táskád, az ő biciklije. Felnőtt korban pedig: az én házam, autóm, számítógépem, bankszámlám és így tovább. Azt is bátran mondhatjuk, hogy az én párom, édesanyám, testvérem, barátnőm, gyerekem. Sokszor láttam azonban, hogy aki ezeket kimondja, komolyan is gondolja, hogy a másik ember az övé. A tulajdona, mint a gyereknek a macija, akivel szabadon rendelkezhet, ha akarja, babusgatja, ha akarja földre dobja. Megszabhatja, mikor mit tehet és mit nem, beoszthatja az idejét, uralkodhat rajta, magához láncolhatja, vagy esetleg tárgyként kezelheti. Gyakran láttam keresztyén családokban is, hogy legtöbbször a gyerek esik áldozatul ilyenfajta mindenre rátelepedő szeretetnek, amire régen azt mondták: majomszeretet. Mindig velem, mindig szem előtt mindig csak mi és minden és mindenki más kívül maradhat, vagy éppen kívül kell maradnia.

Azt kérdezi a Szentírás: mid van, amit ne kaptál volna? Tudomásul kell venni, hogy semmi és ebbe beletartoznak a szeretteink is. Az én gyerekem, meg a tiéd – bár megszokott, hogy amikor aranyos és jól teljesít, akkor az enyém, ha meg hibázik, akkor a te gyereked, - de vegyük tudomásul, hogy mindenekelőtt az Övé. Bizományba kapjuk őket, mert aki adta, megbízik bennünk, ezért szerethetjük őket. Céllal adja, s amit így ad az Isten, azzal előbb vagy utóbb el kell számolnunk.

Enyém – jaj de jó. A tied is – ketten tudunk örülni neki. Felelősek vagyunk érte, mert első renden az Övé!