Ma már alig figyelünk a felettünk ragyogó csillagokra. Kevesen gyönyörködünk bennük és aki megpróbálja, annak sokszor nehéz dolga van. A nagyvárosok fénye, az ipartelepeket őrző óriási reflektorok elhalványítják a ragyogásukat. Gigantikus méretű és erejű emberi alkotások szorítják háttérbe a fejünk felett szikrázó, ékszerként fénylő égitesteket.

A csillagászok sok évtizede panaszkodnak, hogy a sok lámpa és éjjeli fény akadályozza és sokszor lehetetlenné teszi a munkájukat, sőt egyenesen fényszennyezésről beszélnek. Holdra járunk, a Marsra készülünk, égi kísérőink elvesztették a varázsukat. Pedig valaha jósok és kutatók, költők és szerelmesek bámultak felfelé éjszakánként, töprengve a világegyetem titkain, a saját sorsukon vagy a párjukkal közös jövőn.

Ki néz ma fel? Ki az, aki még megtanítja gyermekeit, unokáit csillagképekre? Ki tudja, hogy segítségükkel tájékozódni lehet tengeren és szárazföldön? A szerelmesek is egyre gyakrabban a világ hálón böngésznek és okos telefonjukat nyomogatják és ritkán álmodoznak az eget nézve. Lassan ismeretlen dolog lesz a romantika. Csak, mint jelző szerepel, filmek, vagy könyvek jelzője, esetleg, mint turisztikai ajánlat.

Lehet, hogy használna, ha megtanulnánk újra felfelé is nézni. Ráérezni, hogy nem mi vagyunk a világ közepe. Hogy kicsik vagyunk és életünk egy szempillantásnyi, a felettünk ragyogó csillagokéhoz képest. Így azt kevéske időt, ami nekünk adatott, azt jól kellene kihasználni. Talán költőnek is igazat adnánk, aki egy átvirrasztott éjjel után így csodálkozott rá a felettünk levő világra:

”úgy érzem én, barátom, hogy a porban,

hol lelkek és göröngyök közt botoltam,

mégis csak egy nagy ismeretlen Úrnak vendége voltam”