Ha ezeket a szavakat halljuk, sokunknak beugrik Simándy József csodás hangja, ahogy ezt az áriát, a vívódó Bánk áriáját énekli Erkel operájából. Vannak, akik csak legyintenek, ha megszólal, - idejét múlt, giccses, szentimentális marhaság – mondják. „Nem rossz, csak sokat kell inni hozzá, hogy elviselhető legyen”- ilyen véleményt is hallottam már.

Aki pedig szereti és ezt el is meri mondani, könnyen megkaphatja a nacionalista jelzőt, esetleg még rosszabbat is.

Sok évtizedig úgy kellett tennünk, mintha hinnénk az internacionalizmusban, ahol a nemzet nem, csak a közös politikai és gazdasági érdekek számítanak. Az ESZME, ami egyesít! Most is van egy olyan irányzat, ami elvárja, hogy a nagy európai egyesülésben elfeledjük, kik vagyunk és honnan jövünk. Szégyellni való lett a nemzeti érzés, a közös nyelv, a zászló, maga a hazaszeretet. Legfeljebb futballmeccseken elfogadható az ilyen megnyilvánulás, de már lassan ott se.

Én azt hiszem, nem jól van ez így. Pont attól szép a világ, hogy annyiféle nép és kultúra van benne. Csak akkor tanulhatunk más népektől, ha mindenki meg tudja őrizni a saját nyelvét, szokásait, hazáját. Varietas delectat! A változatosság gyönyörködtet! –mondták az ókori Rómában, és ez igaz a kultúrára, népre, nemzetre is!

Vannak nagy és apró népek, akik nem szégyellik saját lobogójukat, nyelvüket, múltjukat, önmagukat. Csak a két szélsőséget említem: Izland és az Amerikai Egyesült Államok. Kövessük ebben őket!

Költők százai énekeltek a hazaszeretetéről. Köteteket töltenek meg a versek, amik ebben a témakörben születtek. Egy vallomást tőlem is fogadjanak el. Alapérzése az életemnek, hogy magyar vagyok, hogy ide születtem. Nem vágyom máshová, szeretek itt élni. Akkor is ha, nehéz, akkor is, ha máshol kevesebb idegességgel, kevesebb munkával, jobban megbecsülve élhetnék.

Én boldog vagyok, ha azt hallom: Gólya, gólya gilice, mert ismerem a folytatását és ez a pár bugyuta sor a népem múltjáról mesél nekem.