Be kell vallanom, nekem nagyon sok van belőlük. Vannak olyanok, amikre, ha visszagondolok, örülök, hogy nem mondtam ki őket. Csak baj, fájdalom, harag lett volna belőlük. Jó, hogy odabenn maradtak – ahogy nagyapám mondta – a fogam kerítésén belül.

Aztán akadnak olyan is, amiket azért nem mondtam ki, mert későn jutottak az eszembe. Akkor, amikor a helyzet, amiben értelmük lett volna, már elmúlt. Lépcsőházi szellemességek, amiknek nem sok értelme lett volna. Kimondtam, nem mondtam, egyre megy.

Sajnos vannak olyanok is, - jó bőven – amiknek el kellett volna hangzania. Jót tettek volna az én lelkemnek, a kapcsolataimnak, a barátaimmal, rokonaimmal való viszonyomnak. Ha nem vagyok túlontúl szemérmes, ha nem tartottam volna „cikinek”, hasznára lettek volna az életemnek. Különösen azok a szavak és mondatok töltenek el lelkiismeret furdalással, amiket már többé nem mondhatok el, mert már nincs kinek. Akiknek szóltak volna, akiknek jólestek volna, már nincsenek. Bennem rekedtek most már örökre. Szóból ért az ember – tartja a mondás. Ne spóroljunk hát velük. Ha a szórekedés tüneteit kezdjük felfedezni magunkon, tegyünk ellene. Ártalmas betegséggé válhat, ami fertőz és megbetegít, minket is és másokat is.

Jót mondani, jókor és jó helyen és akkor nem kell bánni, amit kiejtettünk a szánkon.