Meglehetősen kétértelmű kifejezés ez. Első pillantásra úgy tűnik, azt jelenti, hogy finoman, elnézően bánnak valakivel, vagy valamivel., hogy meg ne sérüljön. Ahogy régen a pincérek és inasok csak kesztyűs kézzel fogták meg a drága kristály poharakat, ezüst evőeszközöket, hogy folt ne essék rajtuk. Átvitt értelemben is szoktuk használni ezt a mondást, például amikor az iskolában egy fontos ember gyerekéről, a munkahelyen a főnök kedvencéről van szó. Nem egyenesen, „direktben” vonjuk őket felelősségre, ha hibáznak, hanem óvatosan, finoman, hogy meg ne sértsük őket, vagy a pártfogójukat. A politikában is ismerős ez a viselkedésmód, mert vannak emberek, pártok, népek és országok, akikkel így kell bánni, nehogy baj legyen a dologból.

Van azonban egy másik értelmezése is ennek a néhány szónak. Amikor a háziassszony, a kertész, a szerelő kesztyűt húz, hogy óvja, védje vele saját magát a sérüléstől, fertőzéstől, a bajtól. Ho-hó! Álljunk csak meg egy pillanatra ebben a tetszetős gondolatmenetben! Lehetséges-e, hogy ez a kettő mégis csak egy? Azért bánunk óvatosan a fontos személyekkel, meg a hozzájuk tartozókkal, mert magunkat féltjük? Nem is őket védjük, hanem a saját érdekeinket , pozíciónkat?
Talán előrébb lenne ez a világ, ha egy kicsit önzetlenebbül élnénk, gondolkodnánk és mások érdekében húznánk fel azt a bizonyos védőfelszerelést!

Mindenesetre, én ezentúl megpróbálok mindenkivel kesztyűs kézzel bánni, hátha mások így bánnak majd velem!