Adventi gondolatok sorozatunk harmadik részében Svantner Gergő, az Alsóvadászi Református Egyházközség lelkipásztorának sorait olvashatják a képre kattintva.

Több emlékeztetőre van szükségem, hogy reggel időben felkeljek, valahogy így vagyok az adventtel is, emlékeztet, hogy ne tévesszek célt, álljak meg, várakozzak, mert advent alatt arra kell készüljek, hogy valaki jön hozzám – számomra ez nem csupán egy átlagos érkezés, hanem egy olyan valaki érkezik, aki egyszer majd mindent megváltoztat. Egy egészen különleges személy, aki végül mindenki életének középpontjában áll majd, az egész világ és a saját életünk útja is hozzá vezet majd, és benne teljesedik ki igazán. Bár még nem jött el teljesen, Ő már most is úton van felénk, és mi arra várunk, hogy elérkezzen hozzánk, ami életünkbe. Várakozunk, s közben ebben a sokszor feszült, izgága világban keressük a helyünket, keressük Istent, és sokszor keressük önmagunkat is. Ebben a keresésben hangzik el most Jézus szava számunkra:

Az advent nem csak a várakozásról szól a hívő ember számára, hanem az útról is. Oly sokszor feltesszük magunknak a kérdést: merre tartok? Hová menjek? Mit tegyek, hogy jól éljek és békességben legyek, hogy rendben legyen az életem? Mert nem elég az élet terhe, a próbák súlya, amin épp átmegyek, az advent még egy plusz terhet ad ránk, és így még könnyebb eltévedni, akár a készülődés zajában, a sok elvárások között, és a saját félelmeinkben is. Jézus azonban nem instrukciókat ad nekünk, hanem Önmagát! Azt mondja, ha velem jársz, akkor az úton vagy! Nem számít, hogy lassan, nem számít, ha botladozol, ha gyengének érzed magad, az sem, ha sok kérdés gyötör. Egy a fontos, fogd meg bátran a kezét, indulj el! Adventben nem a hatalmas fogadalmak ideje van, hanem a szív egyszerű döntése, hogy vele lépjünk az útra, minden lépésnél, minden pillanatban.

Hogy a lépéseinket tisztán lássuk, szükséges, hogy a szívünket, lelkünket, az előttünk lévő utat megtisztítsuk. Ekkor szólal meg újra Jézus: „Én vagyok az igazság!” Sokszor elkerüljük ezt a szót, mert olyan, mint egy tükröt tartani magunk elé, amely megmutatja, amit talán nem is akarunk látni. Advent csendje gyakran ezt hozza elő: hiányokat, mulasztásokat, meg nem tett szeretetet. De Jézus nem kívülről, távolról mond igazságot rólunk, hanem bennünket nézve, értünk hirdeti azt. Az ő igazsága nem szétszór, nem összetör, hanem a legmélyebb sebekből is képes helyreállítani. Az ő igazsága nem elítél, hanem megszabadít, mert Ő az, aki elhozza a bűnös ember számára a kegyelmet. Adventben ezért olyan fontos hallgatni rá, mert ahol Ő az igazság, ott nincs szükség a világ szerepeire.

És Jézus ekkor szólal meg megint: „Én vagyok az élet!” Igen, itt kezdődik, ott, ahol befogadjuk Őt, ott, ahol helyet kap a szívünkben, ott, ahol engedjük, hogy megszülessen bennünk, és így Ő új életet teremthet bennünk. És Ő meg is teszi. Nem a világ szeme előtt, nem zajosan, nem feltűnően, nem úgy, ahogy mi várnánk, hogy nagy csodák kísérjék, hanem csendben, titokban, ahogyan Betlehemben is tette. Ő így jön, és így teszi elérhetővé számunkra a teljes üdvösséget, hogy ne csak távolról, hanem közelről, szívből tapasztaljuk meg a szeretetét és kegyelmét a számunkra elkészített örök életet.

Ámen.