Apám 1931-ben született. Végig kellett élnie a kommunizmust. Aktív éveinek nagy része egy rendszer árnyékában telt. Hivatása szorosan összefüggött a vallással és annak gyakorlásával. Ha valakinek, neki igazán nem volt mindegy, hogy 1989 ősze és 1990 tavasza mit hoz. Bár az 1946-os, majd az 1949-es alkotmányban rögzítve volt a szabad vallásgyakorláshoz való jog, a valóság egészen más képet mutatott.
Azért, hogy Magyarország megítélése a világban kedvezőbb legyen, az Állami Egyházügyi Hivatallal egyeztetve a hivatalban lévő egyházi vezetők 1956-ban meghívták az Egyházak Világtanácsa Központi Bizottságát, hogy Galyatetőn ülésezve vizsgálódjanak. A látogatás gondos megszervezése ellenére a meg nem hívott, elhallgattatni szándékozott lelkészek Hitvalló Nyilatkozata később mégis eljutott az EVT illetékeseihez. Bár a galyatetői ülés hivatalos állásfoglalása nem marasztalta el Magyarországot, az ellenállók szava nagy médianyilvánosságot kapott a határokon túl. Az ’56-os események után az ENSZ delegációja, amely a vallásszabadsághoz való jogot kívánta vizsgálni, be sem tehette a lábát az országba. Csupán az állam által készített szabályozásra és az országból disszidáltak beszámolóira támaszkodhattak. Az ENSZ 1975-ig folyamatosan napirenden tartotta az alkotmányos jogok csorbulását hazánkban.
Persze azzal nem lehetett dicsekedni, hogy felszámolták a szerzetesrendeket, államosították az egyházi iskolákat, az egyházi személyeket sakkban tartották, és az egyház működését – a névleges szétválasztás ellenére – teljes egészében az állam irányította. Arra vigyáztak, hogy a „kirakatban” legyen mit mutogatni: a Debreceni Református Kollégiumot, a még működő teológiai akadémiákat, az országos Reformátusok Lapját, a békepapi mozgalmat stb. Bennünket mindez azonban nem vigasztal, hiszen a pataki teológia és a tiszáninneni egyházkerület mind a rendszer áldozatává vált.
A rendszerváltás után az 1990. évi IV. törvény volt az, amely a szabad vallásgyakorlatot és az egyházak autonómiáját hivatott biztosítani. Ez a törvény már harmonizált a nemzetközi gyakorlattal. Ezt követte a 2011. évi CCVI. törvény, amely pontosította a bevett egyházak és a vallási közösségek meghatározását. A 2018. évi I. törvény nem a jogi kereteket rendezte át, hanem megemlékezett a 450 évvel korábbi tordai országgyűlésről, ahol a világon elsőként mondták ki a vallásszabadságot. Ettől fogva minden év január 13-án emlékezetünkbe idézzük és megünnepeljük ezt a történelmi, korát megelőző eseményt, valamint próbáljuk értelmezni és megbecsülni a vallásszabadságot és a szabad vallásgyakorlás lehetőségét.
2018-at a Magyar Unitárius Egyház a Vallásszabadság Évének nyilvánította. Kolozsváron kialakításra került a Vallásszabadság Háza, amelyet egy középkori épületbe álmodtak meg. Nevében és szerepkörében is kiáll a vallási sokszínűség és a hit szabad gyakorlása mellett. Hasonlóan párját ritkítja ez az intézmény a világban, mint a széphalmi Magyar Nyelv Múzeuma. Különösen becsülendő, hogy itt, a Kárpát-medencében kicsírázhatott egy eszme, amelynek képviselete ma is égetően szükséges. A világon 28 országban van vallásüldözés, 33 országban vallási diszkrimináció, és több mint 4 milliárd ember él olyan területen, ahol a keresztyéneket üldözik.
A vallásszabadság alapvető alkotmányos jog, de egyben felelősség is. Az ember identitásának része a hit. Schleiermacher úgy definiálta a hitet, mint a Végtelen iránt érzett teljes függőség érzetét. Személyiségünk akkor tud kiteljesedni, ha ez az érzés és ennek velejárói szabadon áramolhatnak bennünk. Becsüljük meg, hogy nekünk szabad, és imádkozzunk azért, hogy ne csak mi legyünk ebben kiváltságosak. Isten nemcsak testet adott nekünk, hanem az Ő lelkét áramoltatta belénk. A rúah, az isteni Lélek, amely belénk áramlott, szelet is jelent. Ez az a szél, amelyet beszippantva mondhatjuk együtt D. Nagy Lajossal: szabadabban lélegzem. A vallási érzület nem a hatalom szavára áll elő vagy torpan meg, hanem ott él minden emberben: „Mert a szél fúj, amerre akar” (Jn 3,8).
