Az közölt anyag eredetileg a "Kálvin tér" elnevezésű református platformra íródott. Itt másodközlésként jelenik meg Dezső Attila tartalomszerkesztő, újságíró által jegyzett interjú.
Bár az egyházmegyei jelölő közgyűlések még csak ezután következnek, az őszi választások régóta sokakat lázban tartanak. Kusnyír László mérai lelkipásztorral, az Abaúji Református Egyházmegye esperesével beszélgetve arra voltunk kíváncsiak, mi a megfelelő módja a választási procedúra lefolytatásának, a jelöltek megismerésének a gyülekezetekben. De interjúalanyunk arra is kitért, mik azok a jellegzetességek, amiket el kellene hagynunk egyházi nyilvánosságunkban.
Kusnyír László esperes
Mivel találkozott a gyülekezetekben, hogyan kapcsolódnak a választási folyamathoz a hivatalos kötelezettségeken túl?
A törvény eleve mederbe tereli a választási folyamat teendőit, de azért sok helyen már az egyházmegyei jelölő közgyűlések előtt elkezdődik a mozgolódás és a szervezkedés. Annyi bizonyos, hogy ez a tisztújítás – érthetően – nagyobb izgalomban tartja az embereket, mint a három évvel ezelőtti presbiterválasztás. Elindultak a találgatások, hogy vajon, kiből ki lehetne, ki kinek a pártján áll, s ebből következően – jó előre – kialakultak bizonyos erővonalak. Vannak önjelöltek vagy bizonyos érdekkörök által támogatottak, már zajló kampányolás is szemlélhető, hol akceptálhatóan, moderált keretekbe ágyazva, hol pedig elszabadult indulatok között. Holott a jelölő közgyűléseknek még mindig előtte vagyunk… Én mégis úgy tartom, hogy semmit sem a világtól kellene átvennünk. Az országgyűlési választások idején láthattuk, hogy milyen nemtelenül aljas dolgok történhetnek, és lássuk be, hogy bennünket – Isten gyermekeit – is meg tud kaparintani a sátán olyan ügyeknek, melyek nem egészen tiszták és testvériek.
A jelenlegi tisztséghordozók megbízatása még év végéig tart, ám ahelyett, hogy még – ki-ki a maga helyén – a szolgálatához kapcsolódó munkára koncentrál(hat)na, sokan (a jelöltté válható személyek és környezetük) már régtől fejtegetésekbe, leosztásokba bocsátkoztak az esetleges cserét vagy utódlást illetően. Látjuk, halljuk a médiahíreket egyházon belülről és kívülről is. Azt is látjuk, hogy mennyire beszüremlenek hozzánk a világtól eltanult módszerek, ami nem tesz jót, mert az egyházi életünk egysége erodálódik, szolgálatunk féltett hitele pedig a „kívül valók” szemében ettől is odaveszhet. (Nézd, hogy [nem] szeretik egymást…).
A közgyűlések és a szavazatok leadása között nem sok az idő – a jelöltek hogyan tudják hatékonyan eljuttatni üzeneteiket a gyülekezeti tagoknak?
Egy-egy adott személy kiválósága – így hát egy adott tisztségre szóba jöhető alkalmassága – a gyülekezeti szolgálata révén is jól megismerhető. Azonban valakinek a saját érdemeit dicsérve, önmagát laudálni mégiscsak olyan, amit a világ csinál. Amint megjelenik egy kampányüzenetként felfogható bemutatkozás vagy videó, az esetleges rivális is szeretné azonnal megtenni a magáét. Az ördög pedig van annyira találékony, hogy emiatt rossz közhangulat alakulhat ki. Nem látom értelmét a zengzetes ígéreteknek. Például, hogy valaki a megválasztása esetén egyformává teszi a lelkészi javadalmakat (ez alkotmányjogi kérdéseket is felvet, és közegyházi forrás sem áll erre rendelkezésre), vagy a személyéhez kötődően, egyben megújulás, ébredés is várható, hiszen ez – tudjuk jól – Istentől rendelt, kegyelmi időszakokban adatik. A ’90-es években is lehettünk egyfajta ébredésnek tanúi, átélői, pedig akkor sem volt megalapozottabb hitelünk, hiszen a rendszerváltást követő időkben még szolgáltak közöttünk békepapok és III/III-as érintettségű lelkészek. Annak sem látom igazán értelmét, hogy miért éppen a választásokat megelőző időszakban születnek a vezetői tevékenységet élesen bíráló, igazságalapot nélkülöző vélemények, nem igazán építő kritikák, holott a konstruktív együttműködésre egy teljes ciklus rendelkezésre állt. Menet közben is szabad volt köztémává tenni bizonyos kérdéseket – persze, nem kipellengérezve egymást. Mégis, hová sodródtunk az „egymást magatoknál különbnek tartsátok”, a „viseljétek el egymást szeretettel”, vagy a „minden dolgotok szeretetben menjen végbe” parancsától?
Mi a megfelelő módja annak, hogy a gyülekezetek megismerjék a jelölteket?
A jelölő közgyűlések után – kerületi tisztségek vonatkozásában – egyetlen, de több helyen közzétett, tisztességes videó és írott üzenet formájában. Egyházmegyei szinten, ahol mindenki ismerhet mindenkit, (véleményem szerint) még ennyire sincs szükség.
Hány presbiteri gyűlést érdemes összehívnia a lelkésznek a választási folyamat előtt?
A választójogi törvény változása kapcsán mindenképp kell tartani egy általános tájékoztatást. A szavazás menetéről pedig a választási bizottságok állítanak majd össze egy útmutatót.
A gyülekezet egészének – akár istentiszteleti kereteken belül – mennyire kell bevonódnia az információk megosztásába?
Mivel az egyházközség választott döntéshozó grémiuma a presbitérium, ezért elsősorban azoknak kell információhoz jutniuk, akik a tisztújítás során szavazati joggal rendelkeznek. Amikor megszülettek az eredmények, akkor viszont tájékoztatni kell a gyülekezetet a püspök és az egyházkerületi főgondnok, illetve az egyházmegye esperese és főgondnoka, valamint a zsinati tagok személyéről – az alakuló közgyűlések után pedig a lelkészi és presbiteri főjegyzőkről, továbbá a többi tisztség felől.
Persze létezik a törvényi folyamatok párhuzamában egy sajátos jelenség is, nevezetesen előre fűzögetni a szálakat, de ezen csak mosolyogni lehet. Kicsit ahhoz hasonlít, ha elmegyünk kirándulni egy játékos hajlamú vizslával, s amíg mi sétálunk tíz kilométert, a kutya póráz nélkül húszat szaladgál. A választójogi demokráciánk, evangéliumi mérték szerint ad teret – kicsiknek és nagyoknak egyaránt – a vezetők kiválasztásában. Akkor tehát nyugodt szívvel haladhatunk végig a választójogi törvény szerint ezeken a dolgainkon. Azonban, mivel személyekről és (jó értelemben véve) érdekekről is van esetleg szó, persze, hogy lehet közben együtt gondolkodni – „szaladgálhat az a bizonyos kutyus” –, csak az, amit közben feleslegesen bejár és összeszed, senkit ne térítsen le a törvényszabta fő csapásirányról.
Mit tanácsolsz azoknak a fiatal lelkipásztoroknak, akiknek ez lesz az első választási procedúrájuk?
A teológiára olyan lelkesedéssel mentünk, hogy meg-megkísértett a perfekcionista gőg, miszerint, öniróniával szólva: „az elődök, s talán még Krisztus is elbújhat(nak) mögöttünk, mert mi majd mindent jobban fogunk tudni és csinálni, mint az előttünk járók”. Aztán a sok-sok tanulnivaló, a vizsgák, a tudományok megismerése során már alázatosabban közelítettünk az idősebbek szolgálatához is. Vannak, akik ebből idejében „kigyógyultak”, és vannak, akik még hordozzák a mindent jobban tudás „tüneteit” – a korábbi hozzáállás pedig ismét megjelenhet: „majd mi megmutatjuk, mit kell csinálni és hogyan kell rendbe tenni az egyházi életet, amely jelenlegi, kifogásolható állapota (némely nézet szerint) esetleg az idősebb generációnak köszönhető”.
Én – ehelyett – fontosnak tartom a kontinuitást, az áldott felismerést, hogy az előttünk járókkal szolgálati közösség folytonosságában vagyunk. Még azokra is felnéztünk, akik egy évvel hamarabb kerültek ki a teológiáról, nemhogy az évtizedekkel előttünk járókra. Mert érdemesnek tartottuk átvenni a tapasztalati tudást az előttünk járóktól, vagy éppen megismerni, hogy a még idősebbeket, mint már akkor is szolgálatban állókat, mi segítette a túlélésben az ’50-es, ’60-as, ’70-es években. (Meg kell próbálni átérezni az akkoriak helyzetét, akik nem tudták egymásról, hogy ki volt közöttük könnyen beszervezhető, jól érvényesülő „önkéntes”, vagy ki volt a rendszer tényleges áldozata, hiszen nem tudható, hogy mivel szorongatták őket.) Mégis – vagy talán éppen ezért – volt ébredés és átalakulás népegyházból hitvalló egyházzá, miközben fogaskerék szerűen kapcsolódó szolgálatban és jórészt tisztességben, zajlott le a korábbi és később következő szolgálattevők között a stafétaváltás.
Ha tehát változtatni, újítani szeretnénk, persze tegyük, de kerülve a felesleges zökkenőket, szükségtelen konfliktusokat. Nevezetesen: a régi értékeket megőrizve, az új értékeket pedig bölcs, józan körültekintéssel befogadva. Mert valamennyien meg tudjuk ugyan „teologizálni” a szavainkat és cselekedeteinket, ám Akiről a teológia szól, nem biztos, hogy igazolni fogja az emberi látás szerinti, manapság jól hangzó nézeteinket…