A Tiszáninneni Református Egyházkerületben a Magyarországi Református Egyház választási törvényei alapján a jelölő közgyűlések után gyülekezeteink két jelölt közül választhatnak. Alábbiakban Mészáros István püspökjelölt gondolatait olvashatják.
„…ne legyen meghasonlás a testben, hanem kölcsönösen gondoskodjanak egymásról a tagok.” (1 Kor. 12,25.)
„…Semmit ne tegyetek önzésből, se hiú dicsőségvágyból, hanem alázattal különbnek tartsátok egymást magatoknál; és senki se a maga hasznát nézze, hanem mindenki a másokét is.” (Fil. 2,3-4.)
Szeretném idézni az egyházkormányzással és mindannyiunk küldetésével kapcsolatosan az áldott emlékű professzor Dr. Török István 1935-ben leírt gondolatait. „… az egyház hajóján olyan hajósokra van szükség, akik hitből élnek. Az ilyen ember nem is akarja az egyház hajóját vezetni, mivel boldogan tudja, ezt a hajót nem neki kell vezetnie, hiszen vezeti az egyház feje, a testet öltött Ige, az Úr Jézus Krisztus. A hívőnek nem programot kell alkotnia, s nem kell sem magát sem mást programhoz kötnie, hanem készenlétben kell lenni és figyelni annak a parancsszavára, aki kormányoz Krisztus és az elhangzott vezényszónak még a bordákat recsegtető viharok idején is, jó hajós módjára, bátor hittel engedelmeskedni.”
Ne kerüljük meg az őszinte szembenézést jelen állapotunkkal, hiszen lelkipásztorok, gondnokok, presbiterek, gyülekezeti tagok csak akkor mondhatják el: igen itt rólunk van szó. Innen kiindulva, a közösen, egymásért, közösségeinkért történő felelősségteljes együttgondolkodás vezethet el bennünket oda, hogy látva a közös célt, együtt tudunk munkálkodni önzés, hiú dicsőségvágy nélkül, hogy az az indulat legyen bennünk, amely Krisztus Jézusban, hogy tudjunk örülni az örülőkkel és sírni a sírókkal.
Mészáros István
Különösen kiemelt és hangsúlyos feladatnak tartom szolgálatomban, - amelyre egyébként egyházi törvényünk is kötelez - a lelkipásztorok, presbitériumok meglátogatását szolgálati helyükön, a gyülekezetekkel történő aktív kapcsolattartást, testvéreimmel való találkozást, azaz a gyülekezetlátogatást. Egymás hite által gazdagodhatunk meg e találkozásokon, amelyek nem a számonkérésről, ellenőrzésről, hanem kiemelten és első renden (mert ez a legfontosabb) a számontartásról, a kölcsönös bizalmon alapuló őszinte, testvéri beszélgetésekről kell, hogy szóljanak. A pasztoráció, a lelkigondozás lényege ebben áll: nehéz helyzetekben is bizalommal számíthatok a szolgatársamra. Mert sokszor úgy érzik a lelkipásztorok, gyülekezeti közösségeink, hogy egyedül maradnak vívódásaikkal, hitbeli kérdéseikkel, próbáikkal. Mindenki a maga helyén igyekszik megvívni a hit nemes harcát. Közös szolgálatunk célját, küldetését ebben látom, hogy ne kötözzön meg bennünket semmilyen emberi program, parancs vagy szólam, hanem a Krisztusban elnyert keresztyéni szabadságunkban induljunk el egymás felé és közösen társadalmunk felé.
Kérjük el minden napon az Úr Istentől a felülről jövő bölcsességet arra nézve, hogy ne egyéni érdekek, érzések, esetlegesség, hanem lelkipásztoraink, gyülekezeteink, intézményeink közösségeiért érzett felelősség határozza meg közös szolgálatunkat lelki, anyagi értelemben egyaránt. Ne legyenek meghasonlások, ellentétek, melyeknek hosszabb távon is negatív hatása lehet közösségeink életére.
Készülnünk kell valóban missziói stratégiával, gyülekezeteinket szolgálva, lelki és pénzügyi-gazdálkodási értelemben egyaránt, hiszen az elkövetkezendő esztendők még nagyobb kihívásokat tartogatnak számunkra. Ezekben a gyülekezeti meghatározottságokban kell és lehet segíteni, ha van rá szándék, ha a köz érdekét saját magunk érdeke elé és fölé helyezzük. Mert e nélkül nem fog menni.
Bár sokszor negatív tendenciák között őrlődünk, de mégis láthatjuk az örömöket, hálaadásra indító tényeket, áldásokat gyülekezeteink, közösségeink életében. Megtapasztalhatjuk Istenünk megtartó kegyelmét. Legyen bíztatás, erőforrás számunkra a feltámadott Krisztus szava melyet egy az őket körülvevő világhoz képest kis létszámú közösségnek a filadelfiai gyülekezetnek üzen a Jelenések könyve szerint: „… mert bár kevés erőd van, mégis megtartottad az én igémet és nem tagadtad meg az én nevemet… mivel megtartottad állhatatosságra intő beszédemet, én is megtartalak téged a kísértés órájában...” Ez a mi hitünk és reménységünk. Párizs városának középkori jelmondata így hangzik latinból fordítva: „Hánykolódik, de el nem süllyed.” Ez az igei kép is a reménységet táplálja bennünk. Vagy …Előttünk van a csodálatos halfogás története, amikor Simon Péter szívében egyszerre van ott a hit, reménység és a reménytelenség, kicsinyhitűség… Jézus parancsára, hogy vessék ki hálóikat fogásra ezt mondja: „egész éjszaka fáradtunk…semmit sem fogtunk…”. Sokszor elmondjuk mi is keserűen ezt a részét a mondatnak. Fáradozunk, de nem látjuk oly mértékben az eredményt, mint ahogyan szeretnénk. „De a Te szavadra mégis kivetem a hálókat.” Mondja Simon Péter.
Mégis!!! Nagy súlya van ennek a rövid szónak! Egyértelműen pozitív töltete.
A csodálatos halfogás elhívással fejeződik be: ”ne félj, ezentúl emberhalász leszel”. Nem emberi kiválóság, bölcs előrelátás, hanem Krisztus kegyelme miatt. A történet utolsó szavai a következők: ”… mindent otthagyva követték Őt.” Mindent Krisztus kezébe tettek le. Jelenüket, jövendőjüket, egzisztenciájukat. Mi egy nagyon összetett és nem könnyű történelmi, egyháztörténeti, társadalmi korszakban élünk itt Tiszáninnen. Ebben kell szolgálnunk, hitbeli reménységgel helytállnunk. Ami pedig számon kéretik rajtunk azt Pál apostol így fogalmazza meg az első korinthusi levél 4. részének első és második versében: „Úgy tekintsen minket minden ember, mint Krisztus szolgáit és Isten titkainak sáfárait. Márpedig a sáfároktól elsősorban azt követelik, hogy mindegyikük hűségesnek bizonyuljon.”
Testvéreim! Ha csak két szót visztek magatokkal megnyilatkozásomból, legyen ez a két szó: MÉGIS! HŰSÉGGEL!
Megyaszó, 2024. július 18.
