Kétszáz éve született Lévay József költő, műfordító, újságíró, tanár, Borsod megye közéletének kimagasló alakja. Felfogásmódja, irodalomszemlélete halála után is mérce volt régiónkban. Interjúnkkal rá emlékezünk.

Lévay József (1825–1918), a többnyire református vallású írók közösségének („Arany-kör”, „irodalmi Deák-párt”, „népnemzeti iskola”) mára jórészt elfeledett lírikusa, születésének 200. évfordulója alkalmából ismét a figyelem középpontjába került. Pedig személyisége és életműve nem csupán ezért érdemel figyelmet és tiszteletet. Írásunkban ezt járjuk körbe az országosan is ismert és elismert Lévay-kutató, dr. Porkoláb Tibor irodalomtörténész segítségével. A Miskolci Egyetem BTK Magyar Nyelv- és Irodalomtudományi Intézetének docense számos tanulmányt és egy monográfiát (Kultusz és felejtés. Lévay József irodalmi és társadalmi státusza, Ráció, 2017) publikált a „Mikejelentőss költője”-ként is ismert poétáról, és a bicentenáriumi alkalomra is jelentős forráskiadással készül munkatársával, dr.Tóth Péterrel.

Lévay a 93 éve alatt izgalmas, fordulatos, szép, néha viharos időket is megért. Élete és életműve akár fél évszázad emlékirataként is felfogható, hiszen a 19. század közepétől a 20. század elejéig jelen volt a magyar irodalmi életben, hatása halála után is erőteljes volt, majd feledésbe merült. Melyek voltak Lévay József életének főbb korszakai?

Lévay 1825-ben, a reformkor kezdetén, Sajószentpéteren született egy armalista család sarjaként, vagyis olyan birtokadománnyal nem bíró, de nemesi tudattal és cifra címerrel rendelkező családból származott, amely valójában paraszti életformát élt. A társadalmi felemelkedés lehetőségét a tanulás jelenthette a számára. A család a 1840-es évekre optimalizálva nagyon tudatosan tervezte meg József pályáját. Bár felmerült, hogy pap lesz, a vármegyei karrier mégis jobban vonzotta, ezért tanulmányait a nagyhírű miskolci református gimnázium elvégzése után joghallgatóként Késmárkon folytatta, majd Szemere Bertalan jurátusaként Pozsonyban tartózkodott az utolsó rendi országgyűlés idején. A Szemere vezette belügyminisztériumban fogalmazó besorolással kapott munkát. A szabadságharc idején végig a Kossuth-kormány mellett maradt, és a kormány hivatalos lapját a Közlönyt szerkesztette. A szabadságharc leverése azonban az eltervezett vármegyei karrier lehetőségét derékba törte, így 1850-ben úgy döntött, hogy Pesten, az irodalmi élet újraéledő központjában próbál felépíteni egy költői-lapszerkesztői karriert: a Pesti Napló újdondásza lett. Ekkoriban mélyült el a kapcsolata Gyulai Pállal és Arany Jánossal, akikkel életre szóló barátságot kötött. Bár sorra jelentek meg a költeményei, sőt gyűjteményes verseskötetet is kiadott, mégsem tudott biztos egzisztenciát alapozni az irodalmi működésére. Így örömmel fogadta egykori gimnáziumának felkérését a professzorságra, és 1852 nyarán visszatért Miskolcra. Csakúgy mint Arany Nagykőrösön, Lévay is formális végzettség nélkül, költői ismertségére alapozva taníthatott. Ebben az időszakban kötött barátságot Tompa Mihállyal, Kazinczy Gáborral és Erdélyi Jánossal. A tanári pályát csak 1865-ben hagyta el, amikor elfoglalta Borsod vármegye főjegyzői székét. Az alkotmányos enyhüléssel beteljesíthette egykori vágyát: vármegyei főtisztviselő lett. A főjegyzői pozíciót 1894 végéig töltötte be, amikor is megválasztották a vármegye alispánjává. Ez rendkívüli történés, hiszen az alispánokat mindig a vármegye legtekintélyesebb, nagy nemesi családjai adták. Lévay mégis abban a megtiszteltetésben részesült, hogy közfelkiáltással, nem pedig szabályos választással emelték alispánná. Példátlanul hosszú közigazgatási pályáját futott be, hetvenévesen vonult nyugalomba.

Harminc éven át volt köztiszteletben álló főtisztviselője Borsod vármegyének. Minek köszönhette ezt a bizalmat?

Számos olyan adottsággal és képességgel rendelkezett, ami lehetővé tette ezt a nagyívű karriert. Lévay olyan ellentéteket kisimító és bölcs válaszokat kínált a politikai, közigazgatási kérdésekre, melyeket a legnagyobb elégedettséggel fogadtatott minden vármegyei párt és érdekkör. Mérséklő hozzáállásával mindig a kölcsönös előnyökön, tiszteleten és a bizalmon alapuló megoldásokat kereste. Azt mondták róla: „Lévay majd megoldja”, ő azt mondta: „majd kihozza a penna”. E sikeres pályához azonban szükség volt jogi végzettségre is: még 1862-ben, professzorkodása idején tette le az ügyvédi vizsgát. Fontos feltétel volt kiváló latin tudása, szélsőségektől mentes hazafiságon alapuló meggyőződése, megbízhatósága, kiváló szónoki képessége és országos költői ismertsége is. Rendszeresen jelentek meg költeményei az országos lapokban, és ekkorra már több verseskötete is napvilágot látott. Az első, ahogy korábban említettük, 1852-ben, a második 1856-ban, 1881-ben pedig kiadták az Összes költeményeinek nagy, reprezentatív két kötetét. Ráadásul a korszak legjelentősebb költőinek a barátja volt. Tagjává választotta a Magyar Tudományos Akadémia és a Kisfaludy Társaság, ami nagy megtiszteltetésnek számított. Lévayban tehát harmonikusan egyesült a helyi társadalmi és az országos irodalmi elismertség. Ezek a tényezők együtt alapozták meg azt, hogy a vármegye történetének talán a legsikeresebb és legmegbecsültebb főtisztviselőjeként tekinthetünk rá.

Miként jellemezhető Lévay lokálpatriotizmusa?

Röviden megfogalmazva: nagyon erős „borsod-miskolczi” kötődéssel, nagyfokú társadalmi beágyazottsággal bírt, széleskörű társadalmi-kulturális aktivitást tanúsított, költészetével lokális igényeket is kielégített. Szülővárosa, Sajószentpéter, valamint Miskolc, ahol tanult, élt és munkálkodott a költészetén is erős nyomot hagyott. Nem véletlenül hangsúlyozta az irodalomtörténet-írás, hogy a Sajó völgyét, mint költői tájat ő emelte be a magyar irodalomba. Balázs Győző például a „Sajóvölgy Pacsirtájá”-nak nevezi. Lévay olyan erősen kötődött a sajószentpéteri szülői házhoz – amelyet „szentpéteri üres fészek”-ként emleget –, hogy szülei halála után alkotóházzá alakította azt. Művelte a kertjét, itt írogatott, meghatározó tagja és rendszeres adományozója volt a helyi református gyülekezetnek, és végakaratának megfelelően a sajószentpéteri református temetőben, szülei mellett helyezték örök nyugalomra. Lévay lokálpatriotizmusa abban is megnyilvánult, hogy fontos, sokszor vezető posztot töltött be a miskolci és borsodi társaskörökben, egyesületekben, és számos tisztség vállalásával meghatározó volt a jelenléte a református egyházi közéletben is. Mindezek mellett a 19. század második felében alig volt olyan jelentős helyi társadalmi-kulturális esemény, amelynek ne lett volna tevékeny közreműködője.

A legnagyobb költők és írók vették őt körül, némelyikükkel életre szóló barátságot is kötött. Hol helyezte el ő saját magát ebben a körben és az akkori irodalmi életben?

Nagyon otthon érezte magát nagy írótársai és -barátai között, ugyanakkor pontosan tisztában volt azzal, hogy ő nem fenn szárnyaló sas, mint Petőfi, hanem alant éneklő pacsirta. Elismertsége, sőt kultusza a századelőn alakult ki és erősödött meg, akkor, amikor sorra haltak ki mellőle a nagyok. Először Tompa, majd Arany, azután Gyulai – végül egyedül maradt. Sokan gondolhatták azt, hogy ha vele fognak kezet, akkor Arannyal vagy Petőfivel paroláznak. Így lett ő a magyar irodalom „Arany-korának” utolsó mohikánja, a népnemzeti költészet utolsó reprezentánsa. Így amolyan „élőszobor”-ként teljesíthette a közösségi küldetését: klasszikus múlt összekapcsolását az új évszázaddal, amely számára már igencsak idegen világnak bizonyult. Az agg Lévayt övező kultuszról sokat elárul az, hogy a Kisfaludy Társaság – példátlan módon – testületileg utazott Miskolcra, hogy méltóképpen köszöntsék őt tagságának 50. évfordulóján. Az ünnepség városi szintűvé duzzadt, s a fennmaradt fotók szerint, amikor Lévay kilépett a Hunyadi utcai lakásából és elindult a Korona Szálló irányába, akkor a miskolci diákok rózsaszirmokat hintettek a lába elé. A tiszteletadásnak ez a rendkívül kultikus módozata neki megadatott.

Mégis elfeledték. Mit gondol, mi lehet ennek az oka?

Lévayt „élőszobor”-státusza emelte kultikus figurává. Irodalmi szövegei soha nem kaptak ilyen nagy elismerést. Van egy-két olyan költeménye, amely egészen a 20. század közepéig minden szöveggyűjteményben vagy antológiában szerepelt, mint például a legismertebb szerzeménye, a Mikes, de aztán a szövegei szép lassan elfelejtődtek, mert Aranyhoz, de még Tompához képest is a másodvonalat képviselik. Persze Tompával is megtörtént ugyanez – annak ellenére, hogy a 19. század második harmadában Arannyal vetekedett a népszerűsége. Lévay költészete tehát Arany, Petőfi, Tompa életművéhez képest a másodvonalhoz tartozott és tartozik, de ettől még nagyon fontos szövegkorpusz. Sőt a korszak viszonyaira nézve, ha az irodalmat társadalomtörténeti nézőpontból is vizsgáljuk, akkor nem biztos, hogy mindent a legmagasabb rendű életműveken keresztül tudunk megérteni, hanem a másod- és harmadvonal, vagy akár az úgynevezett dilettáns költészet szolgál tanulságokkal. Lévay nem tartozik a magyar irodalom kanonikus nagyságai közé, és úgy tűnik fel, a rekanonizációs folyamatok sem kedveznek neki. Ezért lesz fontos vállalkozás, hogy a bicentenáriumi évben Tóth Péter kollégámmal elkészítjük a szerzői verseskötetekbe felvett, csaknem ezer Lévay-költemény tudományos igényű forráskiadását, és november 18-ára, Lévay születésnapjára remélhetőleg sikerül is megjelentetni.

Milyen ember bontakozik ki Lévay életművéből, a nyolcvan alkotói évéből?

Egészen elképesztő az időbeli terjedelme az alkotói pályájának. Nem véletlen írja róla Szerb Antal, hogy a „leghosszabb életű magyar költő”. Már ott ült a ’47-es országgyűlésen Szemere Bertalan jurátusaként, hallgatta Kossuthék szónoklatait, és még átélte az I. világháború hátországi megpróbáltatásait. Első versei 1843-ban jelentek meg, az utolsót 1918-ban, halála előtt néhány nappal írta. Ezt az óriási ívet önmagában is tisztelnünk kell. A kérdés megválaszolásához azonban érdemes a Visszatekintés című, fanyar iróniájú önéletrajzából kiindulni. Ebben például nem kívánja heroizálni nemzetőri szolgálatát, nem kívánja a szabadságharc hőseként feltüntetni magát, mint például Jókai, aki a Világos utáni néhány hónapos tardonai tartózkodását az üldözött szabadsághős bujdosásaként konstruálja meg és használja fel az önreprezentációjához. Lévay inkább lefokozza magát. Öniróniával szól arról, hogy nemzetőrként a puskáját sem tudta volna elsütni Jellasics támadásakor. Szerénység és mértéktartás jellemezte. Egyszer azonban elvétette a mértéktartást azzal, hogy az 1852-ben megjelent versgyűjteményét Arany Jánosnak ajánlotta barátsága jeléül. Tompa ki is figurázta ezért, és utólag maga is belátta, hogy ez valóban merész dedikáció volt egy első kötetes szerzőtől. Jellemző, hogy még évtizedek múlva is visszatér erre az esetre a Visszatekintésben. Visszafogottság, mértékletesség, önirónia, életszeretet és bölcsesség. Harmonikus lélek volt, rendben volt önmagával és otthonosan mozgott a világban. Ez elmondható a hitére, a munkájára, a baráti kapcsolataira is. Ezek azok a karaktervonások és jellemzők, amelyekkel le lehet írni Lévay Józsefet és meg lehet megrajzolni a portréját, de vannak még hiányzó mozaikok. A szerelmi ügyei máig jórészt feltáratlanok, mert bár föl-fölsejlenek, de mindig rejtve maradnak a költeményeiben. Még a naplójában is igyekszik az ilyen irányú érzéseit moderálni és elfedni.

Hogyan jellemezhető ez a szellemi hagyaték és milyen hatása volt az utókorra?

Lévay a rím és a ritmus mestere, alapvető műfaja a dal volt. S bár költői nyelve rendkívül kiművelt, bírálói szinte mindig szóvá teszik, hogy egyik műve olyan, mint a másik. Lírai életműve ilyen szempontból nem túl izgalmas, de más műnemekben is alkotott. Szónoki írásai kiemelkedőek, legyenek azok irodalmi eseményekhez kapcsolódóak, kommemorációs szónoklatok, vagy politikai beszédek. Írt tanulmányokat, kritikákat, és sokat fordított. Változatosabb tehát ez az életmű, mint ahogy erre tekinteni szoktunk, csak nem ismerjük az összetettségét. Az viszont bizton állítható, hogy Lévay József hatástörténeti szempontból Miskolc és Borsod legjelentősebb költője, aki nem csupán a saját korában szabta meg a város és a régió irodalomszemléletét, értékrendjét és mentalitását, hanem halála után is mércét jelentett körülbelül a 20. század közepéig. Olyannyira, hogy voltak miskolci írók, akik a 1930-as években fellázadtak e nyomasztónak érzett, korszerű irodalmi törekvéseket is elfojtani látszó normarendszer és hagyaték ellen. Innen nézve Lévay szellemi öröksége nem csupán meghatározta, hanem be is határolta Miskolc kultúráját.

(Az interjú a ReForrás Magazin 2025. évi húsvéti számában jelent meg.)