Aki még nem költözött, az nem ismeri igazán a lom fogalmát. Egy bizonyos idő elteltével minden tárgy értéke átalakuláson megy keresztül. 0,1%-uk értékesebbé, 99,9%-uk pedig kacattá válik. Jó ideje igyekszem nem felhalmozni dolgokat, de a birtoklás, a szerzési vágy, a nosztalgia mindig odatapaszt valamit először a szemfenék fókuszához, majd a táska aljához. Most is a bal kezem mutatóujja lökdösi azokat az apró limlomokat, amelyek velem együtt átrepülték azt a 2000 kilométert Gaziantepből. Egy isztambuli beszállókártya, a zerzevani egykori római helyőrség tájékoztatója, egy diyarbakıri örmény keresztyén templom belépője, a şanlıurfai pontyetető befőttesüveg teteje, egy énekesfüzet, a Van-tó-parti szálloda kártyatartója és ugyaninnen egy cicás hűtőmágnes. Mennyit kóstálhat néhány kacat a mérlegen, ha mindezt súlyozni szeretnénk? Az biztos, hogy nem a papír vagy az alumínium tiszta tömege adja majd meg a végső ítéletet. Sokkal inkább az idő és az emlékezet, amely végzett az egykor oly drágának tartott vásárfiákkal.
Trabzoni repülőtér
Persze nemcsak a tárgyak, hanem a kósza emlékek is magyarázatot követelnek, hogy mik azok, amelyek az emlékezet tengerének felszínén lebegnek. Ez csak egy olvasata az utazásnak, amelynek tizenegy napján 24 felfedező osztozott a viszontagságokban. Nem is beszélve arról, hogy mennyire másként élte meg mindezt az idegenvezető, aki már másodszor szegődött mellénk kalauzként, hogy jobban érthessük, mi az a török, a kurd, az iszlám. Sok évvel ezelőtt még érdeklődéssel hallgattam Eperjes Károly színművészt arról beszélni, hogy Olaszországot részleteiben járta és ismerte meg. Akkor mit sem tudhattam arról, hogy nekem is lesznek tapasztalataim ezen felfogást illetően, csak éppen Törökországról.
Észak-anatóliai-hegység
A második nekifutásunk Törökországnak a hét kis-ázsiai gyülekezet után a következőképpen nézett ki: Trabzon–Sümela–Erzurum–Ani–Kars–Doğubayazıt–Ararát–Van–Çavuştepe–Akdamar–Hasankeyf–Midyat–Deyrulzafaran–Dara–Mardin–Zerzevan–Diyarbakır–Nemrut-hegy–Göbekli Tepe–Şanlıurfa–Hárán–Halfeti–Gaziantep. Még felsorolni is sok, nemhogy átélni. Rendkívüli sűrítményét kaptuk Törökország délkeleti részének, az egykori mezopotámiai területeknek.
Az első megállónk, miután megérkeztünk és akklimatizálódtunk az egynapos utazást követően, egy olyan város volt, ahol az a Szulejmán született, aki Magyarországon hunyt el. Amikor Mohács 500. évfordulójára emlékezünk, nem lehet elmenni ezen részlet mellett, bármennyire is lenyűgöző a Trabzon partjait nyaldosó, hullámzó Fekete-tenger. Ez a látványosság önmagát adja el. A Hagia Sophia-templom mellett épült óriási teraszra a csapat odasereglett szelfizni, bármennyire is borzolta a frizurákat az északkeleti szél. A templom egyébként bizánci stílusban épült, de a legtöbb időt a homlokzaton látható domborművek csodálatával töltöttük, amelyek a szeldzsuk építészet jegyeit mutatják. A kezdés nem is lehetett volna erősebb, hiszen Törökország kilenc Hagia Sophia-temploma közül a top háromban tartják számon az isztambuli és az izniki mellett a trabzonit.
Nemzeti érzület a domboldalon
Utunk tovább vezetett a városon kívül egy nehezen megközelíthető helyre. Azt hiszem, életem egyik legkülönlegesebb helyszíne volt a Sümela-kolostor. Többszöri átszállás után egy keskeny hegyi ösvényen haladtunk meredeken fölfelé. A környezet szanatóriumi, a levegő kristálytiszta, a hőmérséklet mérsékelt. Sokáig csak a környező hegyek hatalmas erdőségeit csodálhattuk, de aztán, kb. 100 méterrel a cél előtt, feltűnt a fejünk fölött a kolostor sziklába simuló épületegyüttese. Itt tényleg nem foglalkoztak mással az egykor itt élő szerzetesek, mint Isten felséges dolgaival, hiszen az épületeken belül és kívül is freskók tömkelege található. Az egyik épület bejárata felett a kereszt és körülötte egy ősi himnusz, amely a kereszt felmagasztalásáról szól, valahogy így:
: „A kereszt az Egyház ékessége, a kereszt a királyok erőssége, a kereszt az angyalok dicsősége, és a démonok sebe.”
Sümela-kolostor bejárata
Sümela-kolostor belülről
Ami más szempontból érdekes volt ezen a helyen, az a tisztaság. Hatalmas tömeg kígyózott az ösvényen fel és le, de szeméttel nem találkoztam. Mindenhol, még az autóút mellett is szemeteszsákok voltak felszerelve, hogy legyen hová tenni a már feleslegessé vált kacatokat. A IV. században alapított Sümela-kolostor ebben a tekintetben üdítő kivétel volt.
Gyalogösvény a kolostorhoz
Utazásunk harmadik napján jött Erzurum. Ez az a hely Törökországban, amelynek kimondottan jó híre van mind a biztonság, mind a segítőkészség és az emberszeretet tekintetében. Ez már az a terület az országban, ahol az út mellett nemcsak KRESZ-táblák vannak elhelyezve, hanem egyéb oszlopok is, amelyek a leeső hó magasságát mutatják. Olyannyira komolyan kell venni ezt, hogy még a közmondásokba is beépült: „Ezen a vidéken 11 hónapig esik a hó, egy hónapig pedig csak Allah tudja, mi lesz.” Persze nemcsak tréfás okosságok hangzottak el, hanem az is, hogy Törökországban nem tudják, mi az a törökméz. Erzurumban több érdekességnél is elidőztünk, úgymint a Yakutiye Medresesinél, az ismeretlen katona sírjánál és a 800 éves Ulu Caminál. Ez utóbbi alkalmat adott arra, hogy az iszlám hitet és imaéletet közelről tanulmányozzuk. Idegenvezetőnk, Feti Taş, aki nem mellesleg gyakorló muszlim, elmondott néhány alapvetést. Senki nem vihet be fegyvert a mecsetbe, maga a szultán sem. Azért, hogy az uralkodó magára az imádságra tudjon koncentrálni, egy emelvényt készítettek neki, ahol védett helyen lehetett. Naponta ötször imádkoznak. Napkeltekor és a napnyugta pillanatában nem szoktak imádkozni, nehogy félreértés legyen, hogy az égitestet imádják. Napnyugta után viszont már elvégzik az esti imádságot. Az imádság irányában, Mekka felé, nem lehet emberábrázolás sem a mecsetben, sem otthon. Ha mégis lenne, azt le kell takarni, nehogy félreértés legyen. Fontos a jobb és bal kéz szabálya a vallásban és a hétköznapokban. A jobb kéz a tiszta, a bal kéz pedig a tisztátalan. Az imádság közben testtartásukkal is kifejezik hódolatukat. Korán-idézeteket ismételnek arabul, és csak erre figyelnek. Hisznek az isteni bűnbocsánatban, a végső számadásban és abban, hogy Jézus visszajön.
Erzurum városában
Útban a Yakutiye Medresesihez
A Nagymecsetben
A vallástörténeti kurzus után az ősi örmény fővárost, Anit jártuk be. Itt különösen is tetszett a Szent Gergely-templom. Mindig lenyűgöz az a fajta hitvalló bátorság, amikor egy hasadék szélére, egy szikla peremére építik a templomokat. Az Akhurján-szurdok peremén 800 év elteltével is dacol a templom az enyészettel, és kész befogadni az úton lévő vándorokat, hogy szívbéli hódolatukat megvallhassák. Mi is így tettünk, zsoltárt és dicséretet formálva ajkunkon.
Freskórészlet a Szent Gergely-templomban
Séta Ani romvárosban
A Szent Gergely-templom megközelítése
Kars városában nem kisebb meglepetés érte a csapatot, mint a Kaukázusi Front Hadtörténeti Múzeuma, ahol a magyar szabadságharc egykori honvédtisztjeinek emléket állító kiállítással találkoztunk. A szabadságharc leverése után többen Törökországba emigráltak, és beléptek a hadseregbe. Persze csak úgy tehették, ha felvették az iszlám vallást. Így tett Guyon Richárd és Kmety György is. Kmety Iszmail pasa néven a krími háborúban sikeresen védte Kars erődjét az oroszokkal szemben. A kiállítás ezek előtt a hősök előtt tiszteleg.
Az emigrált honvédeknek emléket állító kiállítás Kars városában
Kmety György díszszablyája a kiállítás digitális tartalmai között
Az ötödik napon Van városába érkeztünk, ahol két napot töltöttünk. Szükség is volt rá, hiszen nemcsak a szárazföldet tapodtuk, de Törökország legnagyobb tavát is sikeresen hasíthattuk kicsiny hajónkkal. Minden, ami szőnyeg, különleges macskák, ékírás és a Szent Kereszt-katedrális várt ránk. Ezen a vidéken találkozik egymással a perzsa, török, örmény és kurd kulturális hatás. Ez a szőnyegiparban is megmutatkozik. Ahol jártunk, hihetetlen kitartással, pontossággal és műgonddal készültek a szőnyegek. Egyetlen nagyobb szőnyeg elkészítése akár évekig is tarthat… Ahogy a hosszútávfutó is más fizikai és lelkiállapotba kerül, úgy az is, aki egy ilyen szőnyegprojekten dolgozik. Itt is megfigyelhető volt, hogy a „mindent a vendégért” elv érvényesült.
A kézicsomózású szőnyegkészítés rejtelmei
Szőnyegek és válltáskák minden változatban
Nem lehet képeken és szavakon keresztül visszaadni azt a találkozást, amelyet Mehmet Kuşmannal éltünk át. Van városa mellett található az a régészeti feltáróhely, amely az Urartui Királyság erődítménye volt. Itt áll szolgálatban már évtizedek óta Mehmet bácsi, aki először mint éjjeliőr, néhány évtizeddel később pedig mint az ékírás egyik szaktekintélye lépett a látogatók elé. Bennünket is azzal a tudásszomjtól és kíváncsiságtól lobogó tekintettel vezetett végig, amely ifjú korában megragadta, és az urartui ékírás világhírű szaktekintélyévé tette. Elmondása szerint ma a világon mindössze tizenketten élnek, akik ebben a témában labdába rughatnak, akarom mondani a homokba is képesek írni. Mi ezt látogatásunkkor meg is tapasztalhattuk.
Találkozás Mehmet Kuşmannal
Az urartui erődítmény bejárása
Amikor egy holt nyelv életre kel
Akdamar szigete is hasonló titkokat rejtett, ahol a Szent Kereszt-katedrálist az állam lebontásra ítélte. 1951-ben csodával határos módon menekült meg a rombolástól az épület, méghozzá úgy, hogy Yaşar Kemal, a világhírű újságíró ezen a vidéken járt, megszellőztette a hírt a sajtóban, és így a figyelem középpontjába került a hely. Ennek köszönhetően mi is megcsodálhattuk a sziget ékességét. Nemcsak áhítattal néztük, hanem lelki emelkedettséggel olvastuk is a falakat, mivel ez a templom nemcsak belül, hanem kívül is nyitott képeskönyv, ahol a Szentírás megelevenedik. Az idegenvezető és a csoport egymást tanítva fejtegette a bibliai történetek üzenetét. Majd a szél különleges hangokat hozott magával, mintha valaki azt sóhajtaná, halálos szomorúsággal: „Ah, Tamara! Ahtamar! Akhtamar! Akdamar…” (folytatjuk)
A Szent Kereszt-katedrális
A tábla az UNESCO világörökség várományosa státuszt jelzi
A Szent Kereszt-katedrális homlokzati domborművei
A Szent Kereszt-katedrálist hajó segítségével közelítjük meg