A magyar költészet rendkívül sokrétűen tárja elénk az Isten és az ember kapcsolatát. Az istenes versek egyben tanúságtételek is az Istennel való találkozás kegyelmi pillanatáról.

Ezek a művek gazdagon mutatják meg az emberi lélek megrázó vívódásait, reményeit, az Istennel való találkozás katartikus élményét. Az alább olvasható két vers csúcspontját is ez a katartikus élmény határozza meg.

A művek tanúságtételei szerint a kegyelmi pillanat egyben létállapot változás is, ami azt jelenti, hogy Isten helyre tudja állítani elrontott életünket, be tudja gyógyítani lelki sebeinket.

József Attila: Uram!

Nagy bánatomnak égő csipkebokrán,
Ó én Uram, hogy megjelentél nékem,
Tán már nem is bús fájdalmam lobog,
Te tündökölsz e fonnyadt büszkeségen.

Átlátsz, tudom, a bűnök cifra gyolcsán,
Erény rongyán, bátorság mentebőrén,
Mégis mindent levetkezem, Uram,
S elődbe küldöm lelkem szűzi pőrén.

Dús életemnek ifju vára omlott
Mohos magánnyá szépült és ma benne
Csak csipkebokrok nőnek, ó pedig
Egy lánynak csókja mind liliom lenne.

Uram, ki küldtél büszke vár urának,
Engedd, már lelkem riadót ne fujjon.
Szelíd remeteként az öregek
Szűk szíve odvas odujába bujjon.

Ady Endre az Úr érkezése című versében az Úr csöndes, örök, ölelő jelenlétéről tesz tanúságot.

Mikor elhagytak,
Mikor a lelkem roskadozva vittem,
Csöndesen és váratlanul
Átölelt az Isten.

Nem harsonával,
Hanem jött néma, igaz öleléssel,
Nem jött szép, tüzes nappalon,
De háborus éjjel.

És megvakultak
Hiú szemeim. Meghalt ifjuságom,
De őt, a fényest, nagyszerűt,
Mindörökre látom.