A Tiszáninneni Református Egyházkerület világi értelemben másfél vármegyét fed le, ezen belül 20 járást, 16-ot Borsod-Abaúj-Zemplén, 4-et Heves vármegyében, mely 433 települést (358 és 75) érint.

A magyarországi népszámlálások történetében 1930, 1941, 1949, 2001, 2011 és 2022 azon évszámok, amikor vallásra vonatkozó kérdést feltettek. A kérdésre nem válaszolók aránya 1930, 1941 és 1949 években 0% volt. 2001-ben már 10,8%, 2011-ben 27,2%, 2022-ben 40,1%. 2022-ben a vallásra, a nemzetiséghez tartozásra, az anyanyelvre, az egészségi állapotra nem volt kötelező a válaszadás, így pontos információ nem kapható. A kérdésfeltevés sem volt azonos. 2001-ben és 2022-ben „Mi a vallása, felekezete?”, 2011-ben „Mely vallási közösséghez, felekezethez tartozónak érzi magát?” Talán a tavalyi kérdés is segíthetett a választól való elzárkózásban, hiszen nagyon közvetlen volt. Dr. Duráczky Bálint egyetemi adjunktus szerint érdemes megnézni, mit jelent annak a reformátussága, aki nem jár istentiszteletre. Ezt az ábrán megjelölt koncentrikus körökben lehet jól érzékeltetni. A halmazokon belül pedig mindenki maga dönti el, hogy mikor mondja a népszámlálásnál: ő református.

Egyházkerületünk területén 2001-ben 929.015 ember élt (az ország 9,1%-a), 2011-ben 863.101 (az ország 8,7%-a), 2022-ben 785.924 (az ország 8,2%-a).

A népszámlálások alapján az Egyházkerület területén a reformátusok száma: 2001: 209.245, 2011: 146.867, 2022: 112.673, mely szám a 2001. évi 53,8%-a. Összehasonlításképpen a katolikusok számai Tiszáninnen: 2001: 537.048, 2011: 372.163, 2022: 267.635, mely szám a 2001. évi 50%-a.

A vallási közösséghez, felekezethez nem tartozók száma: 2001: 90.778, 2011: 115.431, 2022: 91.478, mely szám a 2001. évi 100,8%-a.

A nem válaszolók száma: 2001: 76.118, 2011: 211.120, 2022: 298.989, mely szám a 2001. évi 392,8%-a.

Az Egyházkerület területén hasonló változás ment végbe, mint országosan. Megnőtt a nem válaszolók aránya, bár az országos 40,1%-hoz képest kevesebb, 38%. A magukat vallástalanoknak mondók aránya szinte ugyanannyi 2022-ben, mint 2001-ben, Tiszáninnen 11,6%, országosan 16,1%, azaz nem a vallástalanok száma lett jóval magasabb, hanem a nem válaszolók száma, akik között ugyanúgy lehetnek hívők, mint hitetlenek.

A vallási, felekezeti hovatartozásukat megvallók közül a reformátusok aránya országosan hasonló: 1930: 20,9%, 1941: 20,8%, 1949: 21,9%, 2001: 21,3%, 2011: 21,2%, 2022: 22,5%.

Összehasonlításképpen a katolikusok aránya: 1930: 67,2%, 1941: 68,2%, 1949: 70,5%, 2001: 73%, 2011: 71,3%, 2022: 68,7%.

Az Egyházkerület területén 2022-ben a következő a magukat a népszámláláson reformátusoknak vallók aránya:

A cigándi és a mezőcsáti járásban a reformátusok aránya meghaladja a katolikusokét, a többi járásban a katolikusok aránya haladja meg a reformátusokét. Településeket tekintve a legnagyobb arányban (62,8%) Jósvafőn vallották magukat reformátusnak.

A magyarországi reformátusság tekintetében Tiszáninnen meghatározó egyházkerület, a reformátusok aránya országos átlagon felüli, de az országon belüli vándorlás miatt változnak a számok is Budapest környéke és a nyugati megyék javára.

Végezetül megállapítható, hogy míg országosan a magukat reformátusnak vallók aránya 9,8%, addig Tiszáninnen 14,3%, ez a szám a magukat vallásosnak megjelölők körében országosan 22,5%, Tiszáninnen 28,5%.

Dr. Szemán Ákos

egyházkerületi főjegyző

„A politikai kereszténység kudarca – először kerültek többségbe a nem vallásosak Magyarországon”, ezzel a címmel robbant be a közéletbe a népszámlálás vallásfelekezeti adatait értelmező egyik első elemzés. Már a címből is egyértelművé válik, hogy a szerző véleménye szerint az egyház nem megfelelő társadalmi jelenléte okozta a magukat vallásosnak tartók további csökkenését. Hajlamosak vagyunk az egyházon belül is így gondolkodni a népszámlálásról: tízévente kiderül hogyan hatott a társadalomra az egyház jelenléte, sikerült-e növelni a reformátusok számát vagy legalább megállítani annak csökkenését? Az évtizedről-évtizedre jelentősen visszaeső vallásfelekezeti kötődéssel rendelkezők számából aztán könnyen vonjuk le a fájó következtést, miszerint az egyház nem tudta teljesíteni a rábízott feladatot, tovább erodálta önmagát. Ha az adatokban azt keressük, hogy az egyház milyen hatással van a társadalomra, akkor rendre tragikus képhez fogunk jutni, amely ráadásul valós tanulságokkal sem szolgál. Ehelyett a megközelítés helyett szeretnék az olvasó figyelmébe ajánlani egy másik – véleményem szerint a stratégiaalkotás szempontjából gyümölcsözőbb – megközelítést. A népszámlálás nem azt mutatja meg, hogy az egyház milyen hatással van a társadalomra, hanem éppen ennek ellenkezőjét, azt, hogy a társadalmi folyamatok milyen hatást gyakorolnak az egyházra.

A társadalmat mozgató törvényszerűségek meghatározóak minden közösségre, így az egyháziakra nézve is. Hiába van a közösségeknek egyébként hatásuk a környezetükre, a társadalmi vastörvények nagyságrendekkel erősebbek, felülírják ezeket a népszámlálás makró megközelítésében elvesző kisközösségi hatásokat. Számos olyan vastörvénynek titulálható társadalmi folyamatot lehet azonosítani, amelyek a jövőben is meghatározóak lesznek és jelentős hatást fognak gyakorolni az egyházi közösségekre. Ha az egyház ismeri és figyelembe veszi a környezetét meghatározó társadalmi változásokat, akkor sokkal tudatosabban tudja tervezni szolgálatait, képes lesz helyén kezelni a közvetlen környezet reakcióit, megértheti, hogy miképp tud megszólalni az emberek számára az evangélium.

Néhány, a népszámlálásból kiolvasható, kiemelkedő hatással bíró társadalmi törvényszerűség:

Szekularizáció – elmúlóban van az az idő, amikor az embereknek magától értetődő volt, hogy tartoznak valamilyen felekezethez. Ez a korszak még nem múlt el teljesen, hiszen még mindig háromszor-négyszer annyi ember vallhatta magát reformátusnak, mint aki egyházi keretek között gyakorolja a vallását. A 10 év alatt eltűnt reformátusok többsége minden bizonnyal nem vesztett felekezeti kötődéséből, hanem a felekezeti kötődésről való gondolkodás változott meg annyira, hogy azt a gyenge kapcsolódást, amit az eddigiekben felekezeti hovatartozásként jelölt a népszámláláskor 2021-ben már nem jelölte annak. Vizsgáljuk meg, hogy a gyülekezet aktív tagjai és a népszámlálási adatok között mekkora az eltérés, ha az országos átlagnál nagyobb nagyságrendű, akkor készülhetünk rá, hogy a gyengén kötődők száma erodálódni, hanyatlani fog.

Elöregedés – változik a társadalom korfája, amely értelemszerűen hatást gyakorol a közösségekre is. Ez egyes településeket jobban érint, ezért érdemes megvizsgálni, hogy az elmúlt 10 évben hogyan változott az egyes korcsoportok lélekszáma a gyülekezetet körülölelő közigazgatási egységben, és ennek fényében tervezni a gyülekezetet körülvevő közösségre irányuló szolgálatot.

Népességcsökkenés, belső vándorlás – Magyarország népessége 334 000 fővel csökkent tíz év alatt, de ez a népességfogyás a belső vándorlásnak köszönhetően területileg nem egyenletesen oszlik el. Egyes megyékben nőtt is a népesség, míg máshonnan minden tizedik ember eltűnt. Nézzük meg, hogy a gyülekezetünk környezetét mi jellemzi! Tőlünk vagy hozzánk költöznek? Abban, hogy az elköltözők találjanak új gyülekezetet az elköltözőnek is felelőssége van, de a felelősség közös, hiszen ott, ahol nő a népességszám újra meg kell tudni szólítani a beköltözőket.

Végül pedig minden mögött ott van az individualizáció. Az emberekre egyre jellemzőbb, hogy az egyéni céljaikat a közösség céljai elé helyezik. Ez észrevétlenül pusztítja a gyülekezeteket, ráadásul nem csak a lazán kötődők, hanem az aktív tagok kapcsolódását is. A népszámlálásból akkor profitálhatunk a legtöbbet, ha ráirányítja a figyelmünket, hogy a nagy erővel bíró társadalmi változások kihívást jelentenek, és az egyháznak ennek megértésére épülő tudatossággal érdemes, erős közösségként megszerveznie önmagát.

Dr. Duráczky Bálint

Szociológus

A népszámlálásról „gyásztól a vágyig”

„az igazat mondd, ne csak a valódit” ismétli rovatunk címe József Attilát, aki 1937-ben ezzel a kéréssel fordult Thomas Mannhoz az üdvözlésére írt költeményben, majd így folytatta: „a fényt, amelytől világlik agyunk / hisz egymás nélkül sötétben vagyunk / (…) mesélj arról, mi a szép, mi a baj, / emelvén szivünk a gyásztól a vágyig.”

Mióta napvilágot láttak a legutóbbi népszámlálás eredményei, különösen az úgynevezett „vallási” adatok, sokszor lehetett hallani, hogy a számok önmagukért beszélnek, s amit mondanak, az nagyjából annyi, hogy a keresztyének kisebbségbe kerültek a Keresztény Magyarországon, a vallás rohamosan veszít erejéből a társadalomban, s ennek meglesznek a politikai, gazdasági, társadalmi következményei. Az adatok persze nem beszélnek önmagukért. Az adat egy puszta szám, ami a való(ság) bizonyos jellemzőjét leírja, de ahhoz, hogy információ legyen belőle, amiből következtetni tudunk arra, ami van, olyan keretekre – többnyire más adatokra – van szükség, melyek segítségével összefüggéseket, folyamatokat lehet felvázolni. Ezek pedig már értelmezések, hiszen nem mindegy, hogy egy számot mely más számok összefüggésébe állít valaki – sőt, az sem mindegy, hogy a való(ság) mely jellemzőjét írjuk le. A népszámlálásnál maradva a megélt hitet nehezen lehet mérni a „mi a vallása, felekezete?” kérdéssel.

Az adtok tehát nem csak arra jók, hogy megmutassák nekünk a valót, hanem arra is, hogy eltakarják, ha épp valakinek ez kell – s akkor még nem is beszéltünk az igaz(ság)ról. Az, hogy mi is tulajdonképpen a vallás helyzete ma Magyarországon, egy társadalmilag roppant terhelt kérdés. Vannak ugyanis, akik minden áron és eszközzel azt akarják bizonyítani, hogy ez egy – közelebbről nem tisztázott értelemben véve (ez is az eltakarás egyik formája) – keresztyén ország, mások pedig azt, hogy nem az. Az egymásnak feszülő érdekek azután a népszámlálási adatok egymással ellentétes magyarázatait szülték, s ebben maguk az egyházak is érintettek lettek. Mi is.

A KSH szerint például miközben a népesség 40,12%-a nem válaszolt a vallásra vonatkozó kérdésekre – vagyis minden állításunkat sok kérdőjel kíséri –, a válaszadók 50%-a, 2,9 millió fő katolikus volt, közülük 2,6 millióan a római katolikust, 165 ezren a görögkatolikust jelölték meg vallásukként. A reformátusok aránya 16,41% az evangélikusoké 3,1% volt 2022-ben. A válaszadók 27%-a úgy nyilatkozott, hogy nem vallásos. Közelebbről a reformátusok aránya a válaszolók közt a 2011-es 15,93%-ról 2022-re 16,41%-ra „nőtt” (vagyis fél százalékponttal sem) miközben a magukat reformátusnak vallók száma 209 472 fővel csökkent. Mindezt egyházunk hivatalos honlapján úgy kommentálták, hogy „a reformátusok növelték híveik arányát a válaszadók között.”

Ha el tudunk szakadni a véleményektől és hagyjuk szóhoz jutni az adatokat, s minél hosszabb időtávon és minél szélesebb merítésben állítunk egymás mellé számokat, akkor az látszik – s ebben megegyeznek a társadalomkutatók – hogy a megszokott népegyházi keretek eróziója felgyorsult. A folyamat nem most kezdődött, de most válik sokkolóvá. Ez a való. Ezt el kell gyászolni, a sokkon túl kell esni, rá kell jönni, hogy a tagadás nem használ és el kell jutni a vágyig. Folytatni kell az életet az adott keretek között: hirdetni kell az Igét és szüntelenül imádkozni ébredésért. Szembe kell nézni azzal, hogy mit vétettünk, tévedtünk, herdáltunk, és bűnbánatot kell tartani. Össze kell kapaszkodni és rá kell döbbenni az egymásrautaltságunkra. Fel kell fedezni és tudatosan fel kell térképezni azokat az értékeket, képességeket és lehetőségeket, melyeket egyen-egyenként és közösségeinkben hordozunk. Miközben ragaszkodnunk kell Isten kijelentett igazságához, érzékennyé kell válnunk arra, hogy ezt a Lélek milyen módon, milyen – netalán járatlan – úton akarja érvényre juttatni. Miközben komolyan kell vennünk, hogy Krisztuson kívül nincs más út az Atyához, azt is komolyan kell vennünk, hogy amint Krisztus számára ez az irántunk megmutatkozó részvét és irgalom útja volt, úgy nekünk is részvéttel és irgalommal kell a másik emberhez fordulnunk, mert Krisztus képében vagyunk jelen mellette.

Emberi, társadalmi létünk velejárója az, hogy az igazságig nem nagyon jutunk el, mert a való eltakarja azt előlünk, mi pedig a valót egymás és magunk elől. De az igazságnak nem is az a természete, hogy automatikusan „generálódik” a valóság részeiből, hanem az, hogy megmutatkozik, felragyog, abban, Aki Igaz – ha vágyunk rá s ha hagyjuk. Az igazság iránti vágyunkat pedig úgy tudjuk kifejezni, ha a valóság felé fordulunk, s ha belelépünk abba a folyamatba, mely elvezet a gyásztól a vágyig.

dr. Nagy Károly Zsolt

antropológus, főiskolai docens

Ha nagyon biblikusak akarunk lenni – sajnos általában nem akarunk – akkor a népszámlálás egy teljesen semleges dolog, míg Dávidnál három napos dögvészt hoz magával, Agusztusz népszámlálása közepén megszületik a Megváltó. Egyik esetben sem a népszámlálás a lényeg, hanem sokkal inkább a körülmények, Dávid bűne nem a számbavétel, hanem az, hogy nem kérdezte meg az Urat, a császár pedig biztosan nem azt az Urat kérdezte meg, aki a történéseket olyan szépen rendezte össze. Szóval a számok értelmezése egy olyan közösségen belül, ahol a kilencvenkilencet otthagyják, hogy elmenjenek az egyért, vagy ahol az egy megtérő bűnöst is örömujjongás fogadja a mennyben, mindenképpen biblikus visszafogottsággal kell történjen.

Persze ha nagyon-nagyon szeretnénk párhuzamot vonni, akkor a mi sztorink inkább a Dávid féle valósághoz áll közelebb, azzal az aprócska különbséggel, hogy Dávid nem azzal kezdte a Jóistennek, hogy „növeltük a híveink arányát a válaszadók között”, hanem beismerte a felelősségét és a tévedését. Ezzel nem kerüli el a büntetést, de legalább esélyt teremt arra, hogy a dolgok máshogy folytatódjanak, mint ahogy addig a pontig eljutottak. Nekünk sajnos ez nem sikerült, és az utólagos nyilatkozatok már nem sokat segítettek ezen az egészen. Persze nehéz dolog leírni azt, hogy „mély bűnbánattal vesszük tudomásul azt, amit tettünk”, de ez az előfeltétele annak, hogy inkább essünk az Úr kezébe, mint az emberekébe. Éppen ezért nehezen hihető a nagy vágy, miszerint majd népegyházból hitvalló egyház leszünk, mert ezt az egész történetet, olyan gyönyörű népegyházi módon értelmeztük meg kommunikáltuk, hogy ha valahol ezt tanítani akarnák, akkor mi lennék a mintapélda a vágyak, a szavak és a tettek teljes diszharmóniájára.

Persze ez a történet sem a „nagyegyházi” folyamatokról szól, hanem minden helyi közösség saját megküzdési stratégiájáról, ahol azért sokakat értek nagyon komoly meglepetések. Vannak olyan közösségek, ahol a „nem fogyás” is hihetetlen eredmény, vagy olyan szórványok, ahol megfordulnak az arányok és lassan többen lesznek, mint az anyagyülekezetben. Én a saját konkrét kontextusomból kiindulva szeretném megközelíteni ezt a kérdést, hiszen Miskolcon nagyon pontos külső és belső számhalmaz áll a rendelkezésünkre, amiből lehet és kell tanulságokat levonni. Amikor tavasszal a megyei közgyűlésre a misszió előadó elkészítette a maga jelentését, akkor a borsod-gömöri gyülekezetek saját belső legfontosabb statisztikai számadatai hangzottak el.

Ez konkrétan Miskolcra nézve azt jelenti, hogy a tizenöt református egyházközség saját belső statisztikája alapján 9200 fő reformátust becsülnek, aki életvitelszerűen Miskolcon él. Ebből a becsült számból kevesebb, mint a fele, 4200 fő van nyilvántartva a gyülekezetek különböző rendszereiben és vasárnaponként ebből jóval kevesebb, mint a fele 1500 fő jár el istentiszteletre. Az, hogy itt mi a sok vagy a kevés, azt nyilván izgalmas lenne megvitatni, de ennél sokkal fontosabb lehet az-az egyházlátás, ami a népszámlálás után körvonalazódhat. Ugyanis abból kiolvasható, hogy Miskolcon 21.000 ember mondta azt magáról, hogy református, ami pontosan 11.800 fővel több, mint amit eddig a református közösségeink becsültek.

Ebben még nincsen benne az agglomerációs kérdés, egyszerűen csak az, hogy miközben húsz év alatt Miskolcon az önmagukat reformátusnak vallók száma megfeleződött, ez még mindig kétszer annyi ember, mint amit a jelenlegi református gyülekezeti struktúra kezelni tud. Itt jön az, amivel az elején kezdtem, hogy kinek milyen felelőssége van ebben a témában, hiszen a miskolci egyházmegye ötletének már a kezdeti szakaszban útját állták, pedig a jelen helyzet azt mutatja, hogy már réges-régen ebben a szervezeti struktúrában lenne érdemes mozognunk. Ugyanakkor hosszútávon mégis csak pontosan a mi régiónkban fontos a városi missziónak a kérdése. Ahol a falvak egészen más képet mutatnak, mint mondjuk Szabolcsban, ahol a reformátusság derékhada még mindig falusi ember. Nálunk ez már nem igaz és talán éppen itt van az ideje annak, hogy a számokban lássunk valami kijózanító üzenetet, ami a jelen döntéseit egy sokkal szebb jövő előkészítésére ösztönözheti.

Visszatérve a bibliai példához, János evangéliuma elején, amikor Jézus megjelenik Keresztelő Jánosnál, akkor ő így mutat rá a lényegre: „Íme, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűnét!”. Én sohasem szerettem, ezt a fordítás, mert az „Íme” az olyan semmilyen, miközben itt arról van szó, hogy „nézzétek” vagy „vegyétek észre”, hogy ez a Jézus az Isten Báránya. Népszámlálás után olyan sután hangzik: „Íme a számok”, mintha János azt mondta volna: „Íme milyen sokan vagy kevesen jönnek Jézussal.” De nem ez az üzenet. Hanem az, hogy vegyétek észre, Jézus az a páska bárány, aki elveszi a világ bűnét. És nem az menekült meg, aki zsidónak vallotta magát, vagy beikszelte, hogy Gósen földjén lakik, hanem az, aki hitt az Isten szavának, engedelmeskedett, fogta a bárány vérét és bekente vele az ajtaját. Ma sem az tart meg minket, hogy „Íme a számok!” és mi van a számokban, hanem az, hogy „Jézus a Bárány!”. A neki engedelmeskedő egyéni és egyházi életnek pedig van jövője, nemcsak egyszer vele odaát, hanem már itt is, ebben a világban, függetlenül a számoktól.

Ifj. Csomós József