Mindenki. Még egyszer mondom, mindenki. Igen, itt mindenkinek melege van. Akár honnan is nézzük azt a hőmérőt, bárhová is tesszük, az eredmény kókasztó. Ráncos levelekkel állnak sorsukba törődve a növénytengerek. Esti sóhajuk egybecseng az embervilág vallásos felének imájával: Urunk, égi csatornáid áraszd el hűsítő harmatoddal, hogy a mennyei gátakon túlcsorduló, éltető záporod a megégett, virágos rétek orcáját tisztára moshassa.

Június 25-én hőségriadót adott ki az országos tisztifőorvos, ami nem csupán egy jólhangzó cím a hírek között. Ennek vonzata az állami intézményeknél, önkormányzatoknál, cégeknél, vállalkozásoknál egyaránt figyelem az emberek minél kisebb hőterhelésére. Ahol csak lehet a dolgozók home office munkarendre váltanak át. A települések párakapukat helyeznek el és vízosztásról gondoskodnak. A templomok és klimatizált közintézmények megnyitják a kapuikat, hogy a járókelők bemenekülhessenek a hőség elől.

Azon túl, hogy figyeljünk magunkra, egymásra, a felebarátunkra a hőség idején más tanulságai is lehetnek a keresztyén ember számára ennek az embert, állatot, növényt próbáló időjárásnak. Az élet védelme megmutatkozhat egy pohár vízzel való kínálásban, egy hűs helyiség biztosításában vagy egy fokozottan veszélyeztetett személy meglátogatásban. Amíg az esőre, a hőség megtorpanására, a riasztás enyhébb fokozatba váltásra várunk, lelkiekben is leszüretelhetjük a vadul tűző nap megperzselt gyümölcseit.

Rezeg a léc. A víz, ami megoldásként lebeg mindannyiunk szeme előtt vagy úgy, mint égből származó eső, vagy úgy, mint szomjat oltó pohár ital, úgy tűnik nem áll rendelkezésre korlátlanul. Különleges ez az oxigén és hidrogén molekuláknak elegye, hiszen a naprendszerben csak itt a Földön létezik cseppfolyós formában. A Földre messziről tekintve az uralkodó szín nem a zöld, hanem a kék, ami a víz túlsúlyát szemlélteti. Mégis ami soknak tűnik, annak nem minden cseppje az élet letéteményese. Bár az éves 14.000 m3, ami rendelkezésre áll az édesvízből elég lehetne, de eloszlása a bolygón korán sem egyenletes. Most szívesen exportálnánk az indiai Cserrapundzsiból, akik világbajnokok esővízből. Náluk egy nyári hónapban akár 9.000 mm is képes hullani a Silan-fennsíkon (J.R. McNeill 2011.). Magyarországon a nyári hónapokban korábban átlagosan 200 mm esőt adott az ég. 2025-ben ez 116 mm -volt csupán. Idén ennél is rosszabb a helyzet, hiszen az 50 mm-t sem érte el júniusban. A lombsátrak ünnep különleges módon mutat rá az esőtől, a víztől való függésre. A főpap a Siloám tavából hozott vizet önti rá az oltárra. Nem csak oda, hanem a templom padlójára és lépcsőjére is. A téli eső nélkül nem lesz termés. Ennek tudatában szól az ima, hadd jöjjön a viharos és szemerkélő eső (Raj Tamás, 2008.). Jézus meghívása ennek az összefüggésében még erőteljesebben szól az emberi lélekhez: „Ha valaki szomjazik, jöjjön hozzám, és igyék! Aki hisz énbennem annak belsejéből élő víz folyamai ömlenek” (Jn 7:37-38).

A víz drága kincs. Nem mindig voltunk ezzel tisztában. Mondjuk úgy nem törekedtünk rá, hogy tisztán tartsuk, amink van. Viszonylag a történelemben „újkeletű” a klórral való fertőtlenítés. A városok felduzzadó lakossága képes volt rá, hogy nagy vízmennyiségeket is ihatatlanná tett. Isztanbulban járva érdekes látni a szállodai figyelmeztetést: A víz fogyasztásra alkalmatlan. Persze ez nem ma kezdődött, de még tart… Most kb. 20 millió vízfogyasztóval. A víz elfertőzésének következményeit felsorolni se lehet: tífuszt, vérhas, Hepatitis, Malária, Kolera. S ez utóbbi 1865-ban kitört járványa vezetett az ivóvízhálózat újabb modernizációjához. Szinte minden nagyváros megszenvedi a népességrobbanást, legyen az Chicago, Paris vagy London. Az 1600-as évek derekán Londonban többen haltak meg, mint akik születtek a járványok miatt. Két évszázad elmúltával sem változott sokat a helyzet, mert a Temze bűze miatt a Parlament ablakaira klórba mártott vásznakat függesztettek. Chicago-ban az 1800-as évek végén évente 20.000 embert betegített meg a tífusz. Nem mindegy, hogy miből is merítünk. Repedezett falu ciszternából, zavaros, gyanús színű vízből, vagy olyanból, ami alkalmas fogyasztásra. A hidratálás fontos, főleg most, amikor a nagy meleg kitikkaszt és párologtatásra késztet bennünket. Az Egyiptomból kivonuló nép is a puszta után vágyott egy oázishoz, hogy végre ontsa szomjúságát, de ahová érkeztek ott a víz ihatatlan volt. Mara a keserűség helye, testi lelki keserűségé, mert a nép nem tudja magához venni. Ezt a vizet gyógyítja meg Isten. A nép panaszkodik, Mózes imádkozik, Isten pedig cselekszik a szomjúság csillapítására. „…és az Úr mutatott neki egy fát. Azt bedobta a vízbe és édessé vált a víz” (II. Móz 15:25). Ez az Ószövetség

A víz mellett ennek az időszaknak a másik fontos tényezője a tűz. Az a tűz, amit a Nap táplál a maga felszíni 6000 Celsiusos hőmérsékletével. Ennek a fénynek a megragadását Nietzsche mellett, aki igazán érti az Camus. Nem véletlen, hogy az egyik életrajzírója, a Le Figaro és Gallimard szerkesztője, Roger Grenier ezt a címet választotta könyvének: Tűző nap és árnyék. A Közöny c. regénye, - amit már Magyarországon is Az idegen c. is meg lehet vásárolni -, iskolapéldája annak, hogy miként lehet az algíri hőséget megragadni. Ez Camus korában 35-40 C lehetett, ami nem ért fel a Sínai -félsziget klímájához, ahol a talajfelszín 60 C-ra is felmelegedhet. Viszont Camus képes elhitetni velünk, hogy napszúrásunk van, hőgutát kaptunk és a sorait olvasva legszomj tör ránk. Édesanyja temetése alatti „naphimnuszban” a következők szerepelnek: „A nap már elfoglalta az egész eget. Az ég minél súlyosabban nehezedd a földre. Az egész tájat folyamatos vibrálásban tartó nap csupa kegyetlenség volt. Jól befűtöttek. A táj tehetetlenül szívta magába a napfényt. Ha lassan megy az ember kész napszúrás…” stb. Két helyen veszi át az irányítást a nap a történetben. Az egyik a temetés, a másik pedig a gyilkosság. Mind a két esetben mintha elvesztené a kontrolt önmaga felett. Mintha nem is vele történne, hanem mint egy külső szemlélő látná magát. Édesanyját nem tudja elgyászolni, úgy viselkedik, mintha nem is hozzátartozó lenne. Aztán pedig, amikor a tengerparti csoportos bunyó után a barátja fegyverével lelőtt egy arabot. Ő maga köti össze a két eseményt: „Ugyanaz a perzselő nap, mint a mama temetésekor, és ugyanaz a halántéktáji fájdalom…” Itt is felsorakoztatja írói fegyvertárának javát: „Semmi mást nem éreztem, mint a napfény pörölycsapásait a homlokomon… Mintha megnyílt volna fölöttem az ég, és csak álltam a zuhogó tűzesőben.” A napfény, a hőség, az elviselhetetlen nyomás kikapcsolta a józan, megfontolt, emberi cselekedeteket. Ahogy Camus megfogalmazta: „Minden kibillent az egyensúlyból…” Kibillenhetünk az egyensúlyból, aminek aztán nem várt következményei lesznek. A hőségriadó nem csak a testi épségünk megőrzésére figyelmeztet bennünket, hanem ennél jóval összetettebb állapot jelez. A helyrebillentés a helyettes elégtétel, aminek szabadító tette egész a mennyei Jeruzsálemig vezet bennünket. Ott viszont, már „Nem éheznek és nem szomjaznak többé sem a nap heve, sem más hőség nem bántja őket, mert a Bárány, aki a középen a trónnál van, legelteti őket, elvezeti őket az élet vízének forrásához, és Isten letöröl szemükről minden könnyet” (Jel 7: 16-17).