Kölcsey Ferenc 1823. január 22-én tisztázta le a Himnusz (Hymnus) című költeményét. Nyomtatásban jóval később, csak 1829-ben jelent meg először. Erkel Ferenc 1844-ben alkotta meg zenéjét. Érdekesség, hogy csak az 1989-es alkotmánymódosítás emelte törvényesen is a magyar nemzet himnuszává, annak ellenére, hogy hosszú évtizedeken keresztül a magyar nép a nemzeti ünnepeken ebben a szellemben énekelte. Az első törvénytervezet a Himnuszról 1903-ban született, tehát ez is eléggé későn, amikor is az országgyűlés a javaslatot elfogadta, de az uralkodó nem szentesítette, így törvényerőre nem emelkedett.

Kölcsey költeménye a nemzeti ébredés idején, az ún. reformkorban jelent meg, igen hamar népszerűvé vált, aminek jellemzéseként hadd idézzük a magyar királyság második miniszterelnökének, Szemere Bertalannak visszaemlékezését pataki diákkori éveiről (1827-1832): „Reggelenként a Páncél hegyen én előbb zengtem Kölcsey himnuszát, mint dalát a korán kelő pacsirta.”

A református Kölcsey Ferenc lírájának ez a magas színvonalú darabja a reformátori történelemszemlélet hagyományát eleveníti fel: bűneiért bünteti Isten a magyar népet. Ugyanakkor mélyen biblikus meghatározottságú. A könyörgésben kért ajándékok bibliai fogalmakban ragadhatók meg, hiszen a jó kedv és a bőség, a víg esztendők, s maga az óhajtott oltalom is a Szentírás kiemelten fontos imádság elemei. Az is nagyon érdekes, hogy a Himnusz problémamentesen énekelhető a 130. genfi zsoltár dallamára. Véleményem szerint ez nem lehet véletlen, feltehető, hogy Kölcsey szándékosan alkalmazta versét erre a dallamara. Jelen dolgozat a „jó kedv” kérdéskörével kíván foglalkozni.

Kölcsey Ferenc 14 évig tanult a Debreceni Református Kollégiumban, a Bibliát rendszeresen olvasta. 1815-ben nyelvészeti tanulmányokat folytatott. Jól ismerte a régi magyar nyelvet és a reformáció korának magyar irodalmát. A himnuszban a kiemelt fogalmak abban az értelemben jelennek meg, ahogy azokról a kora újkorban a magyar reformátorok gondolkodtak. Így a kedv szavunk is. A Czuczor Gergely-Fogarasi János által szerkesztett, mind a mai napig meg nem haladott A magyar nyelv szótára című műben a „kedv” szavunk kegyesség, kegyelem jelentében is szerepel. A Tudományos Akadémia által gondozott etimológiai szótárunk elvitatja kedv és kegyelem kifejezésünk ilyen összefüggését. Számunkra azonban az a fontos, hogy a régiek, akiknek szellemében Kölcsey fogalmazott, hogyan gondolkodtak erről.

Középkori bibliafordításaink az újszövetségi görög-latin khárisz-gratia kifejezéseket malaszt szavunkkal adják vissza. Idvez légy, Mária, malaszttal teljes… imádkozták a régi magyarok naponta, délben és este a harang kondulásakor az Angyali Üdvözletet. Az 1533-ban Krakkóban kiadott első magyar nyomtatott bibliafordításunk Komjáti Benedek munkája, és Pál apostol leveleit tartalmazza. Érdekes, hogy ő párhuzamosan, szinonimaként használva, két kifejezéssel adja vissza a Vulgata gratia szavát. A jól ismert apostoli köszöntést a Filippi levélben például így olvashatjuk: „Malaszt, isteni kedv és békesség a mi Atyánk Istentül és a mi Urunk Christustul”.

Luther Márton 1522 után leveleinek hagyományos „salutem” üdvözlő formáját az apostoli köszöntés alapján megváltoztatta gratiam et pacem in Christo (Domino) Jesu alakra. Nálunk először Dévai Bíró Mátyás reformátorunk alkalmazta ezt a formulát 1538-ban, kátéjának ajánlásában, méghozzá magyarul: „Az ő attyafiainak Isteni kedvet és békességet kéván”. Vagyis Komjátihoz hasonlóan a gratia latin szót az isteni kedv kifejezéssel adta vissza nyelvünkön.

Időrendben a következő kiadvány, amit meg kell vizsgálnunk, Sylvester János Újszövetség fordítása, amely Sárváron jelent meg 1541-ben. Egyébként ez az első Magyarországon nyomtatott magyar nyelvű könyv. A fordító, aki a bibliai görög nyelvnek is kiváló tudósa volt, a khárisz kifejezést a kedv, illetve az isteni kedv fordulattal tolmácsolta: „Kívánunk tünektek az Istentül az mü atyánktul és az Úr Jesus Christustul kedvet és bíkessíget” (Filemonnak írt levél). „Kívánunk tünektek az Istentül az mü atyánktul és az Úr Jesus Christustul Isteni kedvet és bíkessíget” (1Korintusi levél). A Filippi levél záró köszöntése pedig így hangzik: „Az mü Urunknak az Jesus Chtistusnak kedve legyen tüveletek”. E kiadványhoz Abádi Benedek nyomdász is írt ajánlást, melyben az olvasót így szólította meg: „Az könyv nyomtató Isteni kedvet kíván annak, az ki ezt olvassa”. Hasonlóképpen találhatjuk Bencédi Székely István Zsoltárkönyve (1548) ajánlásában az apostoli köszöntést: „Istennek kedvét és békességit” kívánja a szerző az olvasónak.

Heltai Gáspár Újtestámentoma 1561-ben jelent meg Kolozsváron. A khárisz, illetve gratia szavakat ő már váltakozva jó kedvnek, illetve kegyelemnek fordítja. Ámbár az előbbit gyakrabban használja. Az 1. Korintusi levél apostoli köszöntése nála így hangzik: „Kegyelem és békesség tünektek”. Fontosnak tartja párhuzamosan megjegyezni a margón: „Kegyelem alias kedv”. „A mi Urunc Jesus Christusnac jó kedve legyen mindnyájan tüveletec” (Filippi levél, és ugyanígy az Efézusi levél, Galata levél). A század közepén tehát lassan kezdi felváltani kedv szavunkat a kegyelem kifejezésünk az egyházi szövegekben. Heltai fontosnak tartotta kiemelni, hogy az ő korában már használt kegyelem szavunk jelentése azonos a korábban alkalmazott kedv szóval.

A kortárs Méliusz Juhász Péter a Jelenések könyvéhez és a Kolossé levélhez írt magyarázataiban már következetesen a kegyelem kifejezéssel él.

Félegyházi Tamás debreceni prédikátor újszövetség fordítása 1586-ban látott napvilágot. A khárisz-gratia görög, illetve latin szavakat következetesen a kegyelem szavunkkal adja vissza ugyanúgy, mint 4 évvel később Károlyi Gáspár a Vizsolyi Bibliában.

A hazai reformáció korának első felében reformátor íróink a kegyelem értelmében tehát következetesen az isteni kedv, illetve a jó kedv kifejezést használták. A 16. század második felében a bibliafordítások elhagyták a jó kedv vagy isteni kedv fogalmat, helyette a kegyelem kifejezéssel éltek. A kedv szavunk kegyelem értelmű használata azonban nem veszett el egészen, hanem emlékezetben maradt, ezért Szenci Molnár Albert latin-magyar szótárában (1604) a gratia magyar megfelelőjét így találjuk: kedv, kegyelem. Ugyanezt olvashatjuk a Bod Péter által kibővített Pápai Páriz-féle szótárban, amely 1767-ben látott napvilágot.

A himnusz református szerzője, miközben reformátoraink történelemszemléletébe gyökereztette szép és kifejező művét, következetesen az ő fordulatukkal élt verse első szakaszában, amikor jó kedvet kért áldásként Istentől. A jó kedv alatt, ahogy fentebb olvasható példáinkból ez kiviláglik, ő is, amint reformátoraink, a kegyelmet értette. Amikor tehát ezt énekeljük: „Isten, áldd meg a magyart jó kedvvel…” kegyelmet kérünk nemzetünk számára a Teremtő és Megváltó Úrtól.