Dr. Kis Klára a Debreceni Református Hittudományi Egyetem adjunktusa előadásának bevezetőjében rövid történelmi kitekintéssel rámutatott, hogyan változott az egyházban illetve az egyházon kívül élők Istenhez való viszonya. 500 évvel ezelőtt nem volt olyan, aki nem hitt, ma pedig ennek éppen az ellenkezőjét gondoljuk. De vajon tényleg így van ez? Az alábbiakban az előadásban hallottakról olvashatnak - a teljesség igénye nélkül - olyan gondolatokat, amelyet minden Krisztus iránt elkötelezett szolgálattevőnek érdemes átgondolni és saját életében is meglátni.

Az I. században nem voltak Európának keresztyén gyökerei, ennek ellenére hatalmas növekedésnek indultak a korabeli gyülekezetek. Az Apostolok Cselekedeteiről írott könyv 2. fejezetének 47.versében ezt olvassuk:

„ dicsérték az Istent, és kedvelte őket az egész nép. Az Úr pedig napról napra növelte a gyülekezetet az üdvözülőkkel.”

Azonban azt is látnunk kell, hogy ott ahol éppen vagyunk, nagyon keveset látunk a történelemből. Vagyis nincs átfogó képünk arról, amit Isten megcselekszik. Istennek minden nemzetiségben és minden nemzedékben van népe. Ezért lehet reménységünk, hogy minden kicsinység és gyengeség, kétség és félelem ellenére is munkálkodik Isten és megtartja az Ő népét.

A félelem sokszor visszafog, rosszul láttatja velünk a dolgokat. Azonban mi nem a félelem lelkét kaptuk, hanem az erő a szeretet és józanság lelkét. Ez pedig azt jelenti, hogy szabad ezzel a szemlélettel nézni a hivatásunkra. Isten ugyanis elveszi a félelmünket és erőt ad ahhoz, hogy ne a puszta számokat lássuk, hanem a mögötte lévő hatalmas Istent. Amikor ugyanis az egyházra, a gyülekezetekre nézünk, józanul kell látnunk, hogy a „CÉG” nem a mienk, hanem Istené. Krisztusban olyan gazdája van, akiről vallja a próféta, hogy Ő Júda oroszlánja, és uralkodásának nem lesz vége, sőt a pokol kapui sem vesznek erőt rajta. Valljuk, hogy nekünk olyan Urunk van, akinek országa nem e világból való.

Tisztán kell tehát látnunk ennek fényében, hogy egy élő gyülekezetről beszélünk, olyan közösségről, akiket maga az Élet Ura hív létre és ebbe állít bele, hogy szolgáljunk az Ő dicsőségére. Ezért a keresztyénség nem azt kapja feladatul, hogy megmondja, hogyan kell élni, hogy rendet tegyen a világban, hanem hogy „fertőzzön”. A kegyelem és a szabadítás örömhírével. Hogyan tette ezt kézzelfogható valósággá Jézus? Úgy, hogy a bűn kérdését azzal oldotta meg, hogy kinyitott egy ajtót és jobbat kínált. Mária és Márta esetében halljuk ezt, amikor Jézus a lábánál ülő Márianak azt mondja: ő az, aki a jó részt választotta. Felkínálja a megoldást az életkérdésekben. Ezért voltak mellette sokan. Erre vágyott és erre vágyik ma is az ember. Például a 12 éve vérfolyásban szenvedő asszonynak megadatik, hogy Krisztust érintve megérintse az Ő tisztasága. Ez minden időben lehetséges.

Az egyházat egyetlen veszély fenyegeti, ha megízetlenül. Jézus ugyanis azt bízza az övéire, hogy legyenek só a világ számára. Ha a só 5%-a megtapad, az már képes ízt adni annak, amibe belekerül. Vagyis nem a mennyiségre, hanem a minőséget adó íz megőrzésére kell törekednünk. Ezért a cél meghatározása nagyon lényeges a szolgálatunk szempontjából.

Mi a célunk? Pusztán létszámot növelni, intézményeket létrehozni vagy a Szabadító Jézus Krisztushoz vezetni?

Vajon ezzel a szándékkal eljuthatunk a „kívűl” lévőkhöz? Mi érdekli őket? Azt kell látnunk, hogy az embereket érdeklik a lelki válaszok, csak jól kell kínálni, jól kell elmondani. De még így sem tudunk mindenkit magunkkal vinni Krisztushoz. Van, aki nem jön velünk, és van aki nem jöhet mert visszahúzna. Ezt is szabad látni. Ha eredményt akarunk, ahhoz minőséget kell közvetítenünk. Nem lehetünk középszerűek, mert az méltatlan dicsőséges Istenhez. Gyakorlatban ez azt jelenti, hogy legyen igényes a hely, méltó ahhoz az Istenhez, akiről beszélünk, akihez hívunk. Aztán merjünk valódi életkérdésekről beszélni, mert az emberek ma is erre keresnek válaszokat. Szeretettel, a keveseknek is örülve fogadjunk minden keresőt. Szóljuk az Igazat. Mindenki vágyik az igaz válaszokra. Mi tudunk az igaz Isten által, igaz válaszokat adni. Erre minden időben, ma is van kereslet.

Az egyház megújulása egy új dimenzióban rejlik. Készítsünk egy „leszállópályát” és a mennyet hozzuk le a földre. Amint a mennyben, úgy a földön is – mondjuk az Úrtól tanult imádságban. Lehetséges ez? Ha engedjük, ez éppen rajtunk keresztül történhet meg! Ha a kiindulópont Jézus Krisztus és az érkezés is Jézus Krisztus, akkor lesz változás és megújulás. Ez pedig csak akkor lesz valósággá, ha valóban értjük, mit jelent az Istent imádni. Az Isten imádata azt jelenti, hogy vele vagyok, sőt egészen Őbenne. Krisztusban lenni sokkal fontosabb, mint bármit tenni. Ő arra hív, hogy Vele legyünk! Ebből az imádatból pedig erő árad ki. Ez a mi erőnk, ebben rejlik a jövőnk. Erre hívattunk.