A Tiszáninneni Református Egyházkerület azzal a kéréssel fordult a nyár elején a lelkipásztorokhoz, hogy kárpátaljai helyettesítő szolgálattal segítsék az ottani református lelkészeket, akiknek ez áldott ajándék lenne egy kicsiny pihenésre, akár betegségük, akár nagy leterheltségük miatt. A felhívásra eddig hat lelkipásztor jelentkezett, közülük Benke András és felesége, Kinga, szendrői és szendrőládi lelkészek, az elsők között jártak Kárpátalján, Dercenben és Izsnyétén. Ők számoltak be útjukról.
Kárpátalján jártunk
„Fogtok hallani háborúkról, és hallotok háborús híreket. Vigyázzatok, ne rémüljetek meg, mert ennek meg kell lennie, de ez még nem a vég.” – figyelmeztet minket az Úr az utolsó idők kapcsán (Mt 24,6). Tudjuk, hogy amióta Jézus felment a mennybe, az utolsó időket éljük, aminek a jelei hol kevésbé, hol erősebben mutatkoznak. Ilyen jelként tekintünk az ukrán-orosz háborúra, melynek elszenvedői akaratuk ellenére azok is, akik Kárpátalján élő magyar református testvéreink.
A tiszáninneni egyházkerült felhívást tett közzé, mely szerint valódi segítség lenne a kárpátaljai lelkipásztoroknak, ha a helyettesítésükben segíteni tudnának az anyaországi lelkipásztorok, erre lehetett jelentkezni, melyet felségemmel meg is tettünk. Kaptunk egy visszaigazoló e-mailt, de hetekig nem történt semmi. Aztán az egyik nyári hétfőn felhívott telefonon Vadnai Zoltán kerületi missziói tanácsos, hogy megadták az elérhetőségünket a kárpáraljai összekötőnek, hamarosan fognak keresni. Másnap csörgött a telefon, és azt a feladatot kaptuk, hogy már azon a vasárnap helyettesíteni kellene Dercenben és Izsnyétén (munkácsi járás). Azért lepődtem meg nagyon, mert az izsnyétei egyházközség testvérgyülekezetünk, és nem tudtuk, hogy a lelkipásztort betegség miatt már hónapok óta helyettesítik. A részletek egyeztetése után családi megbeszélést tartottunk, és úgy döntöttünk, hogy gyermekestől, együtt vágunk neki az útnak. Pénteken Rátra indultunk, ahol meglátogattuk a keresztkomáékat (noha mi nem vagyunk kárpátaljaiak, de sok szállal kötődünk oda). A határátlépés zökkenőmentes volt Barabás/Mezőkaszony átkelőhelyen, de egy órát így is igénybe vett.
Háborús helyzetre nagyon utaló jelek nem voltak láthatóak, leszámítva, hogy korábban nem tűnt fel, hogy a kaput őrző járőröknek AK gépkarabély lógott a nyakában, és bárhová mentünk minden hídon tüntetőleg ki van tűzve az ukrán zászló. Arra számítottunk, hogy kevesebb férfit fogunk látni, mert 18-60 év között mozgósítás van, és akinek nincs felmentése, azt viszik katonának. Különleges okkal lehet kapni felmentést, pl. olyan valaki munkahelye (vasút, lelkipásztor stb.); legalább 3 kiskorú gyermeke van; egészségi állapota nem teszi alkalmassá. Aki önként vonul be, az megválaszthatja, hogy hol katonáskodjon, és milyen fegyverrel (akár sajátot is vihet). Akit viszont elkapnak, hogy nem vonult be, azt viszik a frontra (akár fegyver nélkül is). Volt olyan eset, hogy már 3 hét múlva nylon-zsákban hozták vissza és díszes katonai temetésben részesült, mint az amerikai filmekben, csak itt ukrán zászlót adnak az özvegy kezébe, akinek szólnak, hogy jobb, ha nem ő azonosítja az elhunytat… az átlaghoz képest tízszeres fizetést kapnak a katonák.
Az áramszünetek most már nem rendszeresek. Pénteken karbantartás miatt volt előre bejelentett kihagyás, igaz, délután 5 óra helyett csak 7 kor, de volt újra áram. Ki-ki igyekszik alkalmazkodni aggregátorral, házi erőművel, gyertyával.
Szombaton Ungvárra kirándultunk, igazán nem tűnt fel, hogy hadiállapot van. Persze az óriásplakátot fele nem reklámot hirdetett, hanem vagy Ukrajna dicsőségét, vagy azt, hogy vonulj be katonának. Van egy gyakran ismétlődő felirat, általában A/4-es lapra nyomtatva: óvóhely. Ma már a legtöbben nem is veszik olyan komolyan a légoltalmi szirénák jelzését, a legtöbben az applikációt is letörölték a telefonról, aki nem az azért, mert a gyereke iskolába, vagy óvodába jár, és ha riadó van, akkor nincs tanítás. Több településre be sem hallatszik a hagyományos sziréna. Ilyen félelem már nem érzékelhető. Olyan azonban igen, amikor a sorozóbizottság megjelenik egy faluban, mert keresik a hadra fogható férfiakat. A város élete külső szemlélő számára nem mutat különös változást.
Az beszédes, amikor az utcazenészről kiderül, hogy inkább oroszul tud, és a front miatt menekült nyugatra, most itt próbál megélni. Adomány-gyűjtő dobozkájából kikandikál az ukrán zászló. Felsétáltunk a várba, a korzón a boltok nyitva, a vendéglátó ipari egységek látogatottak, a templomban pravoszláv esküvő. A vár udvarán érdekes kiállítás néhány fegyverből: becsapódott rakéta-fejek, a ballisztikus-rakéta maradványai, a vállról indítható páncélököl műanyag doboza, és a tank-lövegek tároló-hüvelye. A fegyvereken nincs cirill betű… minden angolul van ráírva….
Délután elindultunk Nagyberegre, ahol a gimnázium kollégiumában volt a szállásunk, ott líceumnak hívják. Útközben megálltunk a kisebb kitérőnek számító Dercenben, ne közvetlenül a holnapi istentisztelet előtt kelljen keresni a templomot. Kb. 15 perc volt az egész, és folytattuk utunkat. Beregszász előtt hatalmas esőzés, vihar kapott el minket. Mire a város másik végére értünk, elállt. Az ismerőseink szóltak, hogy Beregszász és Kígyós között vigyázzunk, mert az átlagosnál is rosszabb az út. Nem csak lassan kellett mennünk, hanem kiderült egy helyen, hogy áll a forgalom. Ugyanis a viharban keresztbe dőlt egy fa, és több helyen leszakadt ágak nehezítik a haladást, a tűzoltók még dolgoznak. (Ilyenkor felsóhajt az ember: „Uram, ez Te voltál!” – az a 15 perces kitérő Dercenbe… valóban tábort jár az Úr angyala az Őt félők körül). Estére értünk a líceumba, ahol rajtunk és az éjjeli őrön kívül nem volt más. Vacsorát és reggelit is itt kaptunk, valamint meglátogatott minket Tóth László esperes úr is. Furcsa érzés volt azt olvasni minden alkalommal a szobából kilépve egy Igés kép alatt: „Gyülekezési hely a VIII. blokk lakói számára légiriadó esetén”. Az izsnyétei lelkipásztor elmondta, hogy éppen krumpli-adományt pakoltak a presbiterekkel, amikor kb. 50 méterre felettük elzúgott a ballisztikus rakéta. Ahogy fogalmazott: „ha egyedül vagyok el sem hiszem”. De többen látták az egész faluban, ugyanis a Volócon becsapódott rakéta előtte tett egy kört Izsnyéte felett is (50 km légvonalban).
Vasárnap mindkét templomban sokan voltak. 18-60 közötti férfiak alig, nyugdíjasok, fiatalok inkább, és sok asszony, leány, összesen kb. 300-an. Öröm volt együtt énekelni, imádkozni, dicsőíteni és tisztelni Istent. Számomra megtiszteltetés volt ilyen helyeken szolgálni. Bízunk benne, hogy a két betegállományban lévő lelkipásztor mielőbb teljes gyógyulással felépül, és háború helyett béke lesz. Úgy vélem, sosem volt olyan szükség imádságos háttérre ott élő testvéreinknek, mint a mostani időkben.
A határátlépés nekem mindig izgalmas. Két és fél óra alatt szépen átértünk. Érdekes volt egymás mellett látni a kárpátaljai rendszámú szakadt Zsigulit, és a kijevi rendszámú Maseratti-t, vagy Porsche-t. Kárpátalja még mindig a korlátolt lehetőségek és a korlátlan lehetetlenségek hazája – ahogy azt egy író megfogalmazta. A legfeltűnőbb mégis az volt, amikor megálltunk Vásárosnaményben a benzinkúton, és az előző napokhoz képest sok középkorú férfit láttunk… Akaratlanul is eszébe jut az embernek a mondás: háborúban a pénzt a gazdagok adják, a kormányok a fegyvereket, a nép a fiait. Aztán a gazdagok visszaveszik a pénzüket, a kormányok a fegyvereket, míg a nép csak siratja fiait. Adj békét Uram!
Benke András és Kinga
lelkipásztorok