Hogyan válhat élővé és hatóvá Isten Igéje

Isten Igéjének hirdetése csoda. Mindig megrendít ez az Ige, hiszen itt az igehirdetésről, a keresztyén bizonyságtétel csodájáról van szó: aki minket hallgat, az Jézus Krisztust hallgatja, ha az írott Ige alapján a testet öltött Igét, Jézust Krisztust, az élő Igét hirdetjük, aki feltámadott a halálból, és aki valóságos, soha el nem múló örömhírt hozott ebbe a világba − amelyre valójában vár ez a világ −, a bűnbocsánat, az új élet, az örök élet valóságát; a megtartatást, a megváltás, az üdvösség evangéliumát. Rendüljünk meg ezen a csodán! Ez a keresztyén bizonyságtétel csodája: aki minket hallgat, az Jézus Krisztust hallgatja, ahogy eleink megfogalmazták; Isten Igéjének krisztusi hirdetése, Isten beszéde, a Szentlélek által.

Isten Igéjének hirdetése csoda, ezért Isten Igéjének hirdetése megelevenítő hatalom. Ennek lényegét hadd fogalmazzam meg imádságként, könyörgésként. Urunk, Istenünk, adj nekünk Igét! De az Ige önmagában betű. Az Ige alapján megfogalmazott összefüggés csak tan. A betű és a tan az kő, amellyel legfeljebb megkövezhetjük egymást. Urunk, adj nekünk Lelked által élő Igét, hogy a kőből kenyér lehessen, az élet kenyere, amely az örök életre táplál minket (János 6,35), és amely ebben a világban is megvidámít, éltet és bátor szívet ad! Add Urunk, hogy számunkra és általunk a bibliai holt betű megelevenedhessen, és felragyogjon abban az élő, krisztusi evangélium! Könyörülj, hogy szólítson meg, ragadjon meg és járjon át bennünket az Ige Krisztusa, mert ha minket megragadott az Ige, akkor tudjuk szentlelkesen, megragadóan továbbadni azt! Urunk, adj Igét, élő Igét; add nekünk a feltámadott, megtartó és megváltó Krisztussal való közösséget, hogy az Ő hűséges szolgái lehessünk! Add Urunk, hogy számtalan feladatunk során is mindig ez legyen számunkra a legfontosabb: az élő Ige Krisztusának és Isten megváltó szeretetének meghallása és továbbadása! Urunk, könyörülj, hogy az élő Igével, amely bennünket megelevenített, megeleveníthessünk másokat az új életre, mint a Te eszközeid! Urunk, hadd érhessük el Lelked által azokat is, akik egészen mást gondolnak a világról, mint mi! Micsoda küldetés, micsoda szent feladat ez! Jöjj, Szentlélek, adj ébredést! Nincs más megoldás egyházban, világban, csakis Terád tekinteni, Tehozzád térni, Tebenned megváltozni! Urunk, mint lelkészek, hadd fogalmazzunk meg egy egészen gyakorlati kérést is: Ebben a sokféle projektben, ami ráült a szolgálatainkra, adj mégis elcsendesedésre, komoly igehirdetési készülésre időt, hogy átélhessük és továbbadhassuk a keresztyén bizonyságtétel csodáját és megelevenítő erejét.

Isten Igéjének hirdetése csoda, Isten Igéjének hirdetése megelevenítő hatalom, és Isten Igéjének hirdetése mindig eredményes, annak nyomán áldás fakad. Jézus kijelentése ezt úgy fejezte ki, hogy aki titeket elutasít, az engem utasít el (Lukács 10,16). Számunkra ez bíztatás! Mégpedig arra nézve, hogy mi mindent tegyünk meg Isten Igéjének szolgálata során, ami rajtunk áll, hűséggel, odaadással; tekintsünk mindenkire reménységgel Róma 5,5); miközben minden eredményt az Úrtól várjunk, mert a növekedést Ő adja (1Korinthus 3,6). Higgyük el, a mi munkánk nem hiábavaló az Úrban (1Korinthus 15,58), ugyanis, ha Isten Jézus Krisztust hirdető Igéje szól, az nem tér vissza üresen, hanem elvégzi munkáját (Ézsaiás 55,11).

Isten Igéje csoda, megelevenítő hatalom, Isten akarata szerint eredményesen áldást hozó szolgálat, és végül Isten Igéjének hirdetése méltóság. Isten eszközei lehetünk a világ egyetlen, valóságos, életet kiteljesítő, megtartó és megváltó örömhírének továbbadásában. Nincs ennél nagyobb méltóság. Nem kell ennél nagyobb elismerés, „presztízs”. Személyes bizonyságtételként hadd mondjam el, kedves Szolgatársaim, lassan így a szolgálatom vége felé közeledve, hogy életemnek és családom életének minden öröme, szépsége, áldása, értelme, boldogsága – számos nehézség és küzdelem ellenére is – valójában abból fakadt, hogy Isten élő Igéjének szolgája lehettem, azaz „verbi divini minister”.

Dr. Steinbach József a zsinat lelkészi elnöke

Hogyan válhat ma élővé - általunk és bennünk - Isten Igéje?

Egy fémből készült tárgy nem képes fizikai érintkezés nélkül más tárgyakra hatást kifejteni. Ám ha magához vonzza egy mágnes, csodás dolog történik: maga a fémtárgy is képessé lesz más, fémből készült tárgyak mozgatására. Belekerült a mágnes erőterébe, az pedig átadja neki a maga képességét, s így a közönséges fémdarab is elkezd mágnesként viselkedni. Sőt, ha elég erős a mágnes, a tárgyak egész sorát tudjuk így egymáshoz kapcsolni. Egyik fémdarab adja át a varázslatos erőt a másiknak, a vonzás hatalmát, és egész láncokat hozhatunk létre így: egyik tárgy tartja a másikat, a másik a harmadikat és így tovább... Ám ha a láncolat végéről elvesszük a mágnest, a közös képességük egyetlen forrását, annak darabjai azonnal széthullanak, és azzá lesznek, amik a mágnes nélkül voltak: egyszerű fémtárgyak, amik képtelenek más tárgyakra érintkezés nélkül hatást kifejteni.

A híres görög filozófus, Szókratész ezt a jelenséget az inspiráció szemléltetésére használta. Ám azt hiszem, ez a hasonlat tökéletesen le tudja írni azt is, hogyan válhat ma Isten Igéje élővé bennünk és általunk.

Mert Isten nélkül mi csak egyszerű teremtmények vagyunk, és bár hordozunk magunkban valamit az Isten képmásából, képtelenek vagyunk magunkra hagyva úgy viselkedni, mint az Isten. Nem tudunk átlépni saját árnyékunkon, nem tudjuk felismerni az ő akaratát, hát még megcselekedni, s így nem tudunk megtéríteni és Istenhez emelni sem másokat. Tudunk szépeket mondani, de a mi szavunk erőtlen, nem pedig Ige, ami átformálhatna és új emberré tehetne másokat.

Ahhoz, hogy ez megtörténhessen, be kell lépnünk Isten erőterébe. Engedni kell, hogy az Ő ereje, Lelke és Igéje hatással legyen ránk. Hogy átformáljon minket, ahogy a mágnes a maga erőterében átformálja a vasat. Ha Isten „mágnesterében” mozgunk, ha vele közösségben élünk, ha az övéi vagyunk, akkor Isten gyermekei lettünk, akik értjük, szeretjük és megtartjuk az ő akaratát. Akkor mi magunk is őt hirdetjük, róla szólunk. Sőt, ennél sokkal több történik, akár a fémmel a mágnes közelében: magunk is az Élő Ige eszközei leszünk, életünkben és a szószéken is az Élő Igét hirdetve. Erőtlen beszédünket Isten ereje erőssé teszi. Törékeny jóságunkat Isten szeretete a megbocsájtás és az önzetlenség erejével ruházza fel. Akkor már nem mi szólunk és nem mi szeretünk, hanem Krisztus szól és cselekszik szeretettel általunk, és megtörténik a csoda, amit Krisztus maga ígért meg nekünk: „Aki titeket hallgat, engem hallgat...” (Lk 10,16). És aki minket hallgat, az is szólni tud Krisztusról, Élő Igét tud szólni, továbbadva azt, amit nem tőlünk, de magától Istentől kapott, és a bizonyságtétel hosszú, szinte végtelen láncolatát hozzuk létre így...

Ám ne feledjük, a mágneses hasonlat itt még nem ért véget. Ha a fém kilép a mágnes mezőjéből, azonnal azzá válik, ami a mágnes nélkül lenne: fémdarab, ami nem tud hatni másra. Ahhoz, hogy élő maradjon bennünk az Ige, Istentől mi sem szakadhatunk el. Naponként keresni kell őt imában, énekben, az Írott Igében, a gyülekezetben, az igehirdetésben. Hogy elmondhassuk, Pál szavaival: mi már „őbenne élünk, mozgunk és vagyunk…” (ApCsel 17,26). Vagy ahogy a galatákhoz írta: „…azt az életet pedig, amelyet most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem, és önmagát adta értem.” (Gal 2,19–20).

Dr. Kustár Zoltán lelkipásztor, teológiai tanár

Kizárólag Isten Élő Igéjében, Jézus Krisztusban rejlik, akiben és aki által, keresztény realizmussal, minden enervált törekvésünkkel és tettünkkel együtt, és azok ellenében is, az Örökké Maradandóval (Zsid 3, 18) lehetünk közösségben.

Ez a közösség (koinonia) egyben egy olyan sajátos hitvallásos helyzetben állás, amelynek alapjait – mindent megelőzően és mindent meghaladóan – az Ige testetöltése (Jn 1, 14) határoz meg. Ezen keresztül szólít meg Isten az ő Igéjében személyes és történeti értelemben is, amiről az egyház teológiája vallja, hogy isteni és emberi. Okkal szól így „a magasságos és felséges, aki örökké lakozik, és akinek neve szent: Magasságban és szentségben lakom, de a megrontottal és alázatos szívűvel is, hogy megelevenítsem az alázatosok lelkét, és megelevenítsem a megtörtek szívét”. Ézs 57, 15)

Közösségi (egyházi, gyülekezeti) és egyéni válaszunkká, hitvallásunkká lehet Mária, Jézus édesanyjának példaadó engedelmessége az üdvösségelfogadásra, amikor Jézus foganttatására és születésére vonatkozó angyali híradásra így válaszolt: „Történjen velem beszéded szerint” (Lk 1, 26-38, 38). Mária teljes egészében (egzisztenciájával) az (élő) Ige alá helyezi magát. Így fogadja az áldást (Jézus fogantatását és születését) és így engedi magát szolgálatba állni.

Ebben az elfogadásban tapasztalhatja csak meg Isten úton lévő népe ( az egyház, communio viatórum) az élő Ige hatalmának dinamikáját. Így nyer a közösség (communio) vitalitást, életenergiát a gyülekezet, az egyház számára, amelyben nem az egyház kimerevített jelenének körülményei és lehetőségei lesznek csupán a meghatározók, hanem az a reménység is, ami felé tartunk (viatorum).

Dr. Füsti-Molnár Szilveszter főiskolai tanár, SRHE

Meghalni jöttem?

A diákjaimnak mondtam Pál teológiájáról beszélve, hogy lehetőleg sose mondják, hogy az új élet olyan, mint meghalni és feltámadni. Nem amiatt, mert a halál tabuizálásában akarok cinkostárs lenni – hanem azért, mert egyszerűen nem értjük, miről is van szó. Teológiailag talán igen – ezt nem kétlem, szép szavakkal mindig is körül tudtuk bástyázni a kimonhatót, még ha az felfoghatatlan is. Érteni viszont ebben az esetben azt jelenti: átélni. Na így elgondolkodtató, kívánnék-e olyan élményt, amin Pál keresztülment. Amikor a Filippi levélben arról beszél, hogy kárnak és szemétnek ítélt mindent Krisztus ismeretének páratlan nagyságáért, akkor ennek a mondatnak a mélyén hatalmas gyász és bűntudat húzódik meg. Mindabban, amire lelkes farizeusként feltette az életét, megbukott. Sőt, kiderült róla, hogy ami miatt emberek félretételében is részt vett, hazugság. Ezt a megrázkódtatást átélni és túlélni emberfeletti munka. Az élet értelmének elvesztése, a méltóságtól megfosztottság döbbenetes pillanata kitörölhetetlen. Peter Stuhlmacher szerint az arcot eltakaró szégyen szorongató vádaskodása Pál egész teológiáját meghatározta. Az ő új élete ebből az iszonyú vajúdásból született. Ne kívánd senkinek ezt.

Krisztus meghalni jött. Ez is egy olyan mondat, amelytől ideges leszek, amiatt a könnyelműség és felelőtlenség miatt, amivel hangoztatni merészeljük. Tisztázzuk. Nem meghalni jött, hanem Istent szolgálni – és amikor felismerte, hogy az út a kereszt felé vezet, gyötrődött. Felszínességünk bújik amögé, hogy neki könnyű volt Isten Fiaként. Csakhogy ilyenkor elfeledkezünk a Gecsemáné kert borzalmáról. Persze. Senki nem akar vért izzadva vergődni Isten elkerülhetetlen akaratának súlya alatt. Jézus menekülési utat keres: „Ha lehet, vedd el tőlem ezt a poharat.” Mondata, hogy legyen meg a te akaratod, nem egy könnyelmű, magabiztos kijelentés volt, amely istenfiúságából és azonnal ez után a kérés után következett. Megnyugvása Isten akaratában a haláltusa (a görögben agónia) végigküzdött szenvedésének eredménye. El kellett jutnia ehhez a mondathoz. Ezzel nem rendelkezett, ezt a halál torkában harcolta ki. Védekezésen, elutasításon, magyarázkodáson túlra érkezve, mentségeket kereső gyászmunka végére. És ez még nem minden: a kereszten azt merte mondani: Éli, Éli, lamma sabaktani! Ha nem akarjuk Jézusról azt állítani, hogy a kereszt csak alkalom volt neki arra, hogy még egy utolsót prédikáljon a 22. zsoltár alapján – és ezzel komolytalanná tenni a kereszthalál irtózatát, akkor nincs más, mint elfogadni: Jézus valóban átélte a legmélyebb magányt és szorongást. Ne kívánd ezt senkinek. Majd jön, ha Isten jónak látja.

De a halál torkában születik az élet. Itt kezd a mondatoknak súlya lenni, a vágynak mélysége, a szeretetnek lelke. Jézus az utolsó vacsorán, ahol már tudta, mi vár rá, a Lk 22,15 szerint azt mondja: „Vágyva vágytam arra, hogy szenvedésem előtt megegyem veletek ezt a páskavacsorát.” Itt a lehető legerősebb szót használja – a szenvedélyes vágyakozás kifejezését, melyet ráadásul a héber fokozásnak megfelelően kétszer is kimond. „Mindennél jobban vágytam rá…” Veletek akarok lenni. Itt, a halál közelében az élet teljességét átélni. Nem sóvárgok másra jobban, mint hogy ebben a közösségben legyek. Nem akarok mást, csak átélni, hogy vagyunk egymásnak. Elepedek azért, hogy a legmélyebb szeretet biztonságában legyünk együtt. Ezt mondja.

Csak aki megtapasztalta, mit jelent a halálban megmártózni, a feneketlen mélyére nézni, csak az érti, mennyire bensőséges, mennyire élettől vibráló, szinte könyörgő, amit Jézus itt mond. Csak aki megélte, mit jelent kudarcot vallani, egy életet megtagadni, és teljesen új irányt találni, csak az érti, mit jelent Pál számára Krisztus ismeretének felbecsülhetetlen nagysága. Ez az, amikor életté, élővé válik az Ige. Ez a szenvedésbe ágyazott szenvedély az isteni, a végtelen, az életet adó. Ez a kereszt botránya, a hitünk forrása. Ennek a vágynak az átélését kívánnám mindenkinek. De még ezt is átgondolom. Mert ezt a szenvedélyt csak úgy nyerhetjük el, ha készek vagyunk megfizetni az árát…

Dr. Kustár György teológiai tanár