Egyházunk hétköznapi és hivatalos, jogi megfogalmazásaiban gyakran keveredik a gyülekezet és az egyházközség fogalma, holott az egyházjogi dogmatika kezdetektől fogva hangsúlyozza a kettő megkülönböztetését és ugyanakkor egymástól való elválaszthatatlanságát is. Ennek alapja az egyházfogalom teológiai és egyházjogi megkülönböztetése. A teológiai dogmatika a református hitvallásunkat rögzítő Heidelbergi Káté 54. kérdésére „Mit hiszel a közönséges, keresztyén anyaszentegyházról?” adott válaszunkon alapul: „Hiszem, hogy Isten Fia, a világ kezdetétől fogva, annak végéig az egész emberi nemzetségből Szent Lelke és Igéje által az igaz hit egységében magának egy kiválasztott gyülekezetet gyűjt egybe, azt oltalmazza és megtartja, s hiszem, hogy annak én is élő tagja vagyok és örökké az is maradok.” A kiválasztottak gyülekezetének tagjaivá Isten titkos és belső elhívása által lehetünk, hiszen egyedül Ő tudja, hogy kik legyenek az övéi (2Tim 2,19). Ebből következően ehhez az egyházhoz való tartozásunkat látható jegyekkel (pl. egyháztagsági kritériumok) megjelölni nem lehet és nem is kell. Nem lehet, mert a kiválasztó Isten akaratát az elhívást illetően nem hozza nyilvánosságra, s nem is kell, mert ez az egyház tagságának megjelölése nélkül is kezdettől fogva él és létezik, örök és megtartó. Tagjainak közösségét tehát nem az ebben hívők társulása, egyesülése, a tagok által megalkotott jogi szabályok, hanem közös hite hozza létre, ahogyan történt az az első Pünkösdöt követően Jeruzsálemben. A Szentlélek ezeket a kihívottakat Krisztussal egy testté fűzte és fűzi mind a mai napig egybe, amelynek Krisztus a feje, s ezért jelenthetjük ki, hogy az eklézsia (az elhívottak közössége) Krisztus teste, amelyet a Szentlélek kormányoz. Ezt a lelki (látható formát nem öltő) közösséget, ezt a szimbolikus Krisztus-testet célszerű és helyes gyülekezetként meghatározni.

Ugyanakkor azonban a keresztyén egyházfogalmon belül az eklézsia, azaz egyház megjelölést használjuk a keresztyének egy helyen lakó szervezett gyülekezetének, a gyülekezet vallásos cselekményei helyszínének, a templomnak a megnevezésére is, és értjük alatta a közös szervezetbe egyesült gyülekezetek szervezetét (római katolikus egyház, református egyház stb.), de az egész Földön élő keresztyének gyülekezetét is. Tehát az egyház, mint Krisztus teste a maga egészében láthatatlan, de bizonyos részeiben itt a földön élő emberek közösségében láthatóvá is válik. Jelenti ez azt, hogy Krisztus a világ Megváltója, a benne hívőkben éli a maga életét. A protestantizmus, s ezen belül a kálvinizmus az, amely élesen megkülönbözteti a változtathatatlan, láthatatlan, ugyanakkor a társadalom változásait követő, a tagjai által szervezett és jogi szabályozottsági formát öltő látható egyházat, s ez utóbbihoz az egyháznak a változó emberi társadalom körülményei között elvégzendő örök feladatait rendeli. Ezek a feladatok az evangélium hirdetése, tanítása, a szentségek kiszolgáltatása, a közösség tagjainak lelkigondozása, a rászorultakról való gondoskodás és e közösséget összetartó szabályok megalkotása, betartása és betartatása. Ez pedig szervezettséget és szabályozottságot igényel. A hit közösségén álló, hitvallásuk alapján a transzcendens valósághoz azonosan viszonyuló emberek vallási közösségeket alkotnak, amelyek létrehozzák saját szervezetüket, meghatározzák a közösséghez tartozók által kötelezően elfogadandó szabályrendszerüket, ezen szabályok betartásának biztosítékait. Így a ma általánosan elfogadott szóhasználattal az azonos hitet valló emberek szervezett közösségét nevezzük egyháznak. Ebben az értelemben határozza meg egyházalkotmányunk az egyházközség fogalmát: Az egyházközség az egyház tagjainak meghatározott területen élő és egyházi törvény szerint szervezett gyülekezete. Ez az emberek által létrehozott szabályok szerint élő és működő közösség nem kizárólag a szentek gyülekezete, hanem minden elemében emberi is. Magán viseli a gyarló, bűnös ember tulajdonságait, amiért a kiválasztottság okán lelki közösséget jelentő gyülekezettől megkülönböztetendő, de céljai, feladatai az evangéliumon alapuló isteni küldetésen alapulnak, ezért attól el sem választható.

Dr. Szathmáry Béla egyetemi tanár, igazgató

Tiszáninneni Református Egyházkerület

Egyházjogi Kutatóintézete

SRHE

Bizonyára többen szembesültünk már azzal a ténnyel, hogy amikor a gyülekezet számára egy hivatalos számlát állíttattunk ki, akkor a vállalkozók, vagy a számlázók a „cég” nevét gyakran elrontották. Az egyházközség szó helyett szinte önkéntelenül egyházközösséget írtak. Gondolkoztunk már azon, hogy vajon miért van ez így? A nem egyházias embereknek az egyházközség szó vajon miért értelmezhetetlen és életidegen, de az egyházközösségben miért látnának valami hasznosságot, az élet valóságához kapcsolódó dolgot, vagy némi fantáziát?

Egyházközség? Összetett szó, szép régi egyházi kifejezésünk. Mégis nagyon sokszor a kevésbé vallásos emberek is inkább a gyülekezet kifejezést használják. Az egyházközség szavunkkal kapcsolatosan inkább egy hivatalra, szervezetre gondolnak az emberek, amihez nem tudják már, miért kellene, hogy kapcsolatuk legyen? Talán falvakban még a halottak eltemettetése miatt? Sokak számára egy egyszemélyes, - tudniillik a lelkész – régi szervezetről van szó. De nem tudják, hogy mit kaphatnának ők az egyházközségtől? A harangszót és a település közepén lévő – bizonyára szépen rendben lévő – templomot is inkább csak kívülről ismerik. Sajnos gyakran az életeket megváltoztató, reménységet sugárzó, szeretetközösséget formáló evangélium helyett inkább csak alkalmi koncertre, vagy műemléki kirándulásra hívják oda őket, amik ugyan szépek, kulturális értékek, de életkérdéseikre kevésbé adnak feleletet.

Egyházközösség? Bizonyára a közösség szó az amit jobban értenek és amire igazán még talán vágyakoznának is az emberek, ezért írják, szinte freudi elírással az egyházközösség szót, noha mi egyházközséget mondtunk a „cég” neveként.

Közösség? Egy meghatározás szerint: Együtt tevékenykedő emberek, akik osztoznak egymással életükben, munkájukban, eszméikben, céljaikban, törekvéseikben. Az embernek jó, ha egy közösséghez tartozik. Egy közösség ereje az egyetértésben rejlik. Egy nagy közösség kisebb közösségekből áll, ahogy egy nép is azonos nyelvű és kultúrájú családok összességéből áll. A csoport tagjait az egymáshoz kapcsolódó viszony, kölcsönös törődés és felelősségvállalás köti össze. Elmagányosodó világunkban egy ilyen közösséghez már valószínűleg érdemes lenne tartozni.

Az egyházközség elvben a krisztuskövetők közössége kellene, hogy legyen. De valami nincs igazán a rendjén velünk, ha az egyházközség szó helyett mégis az egyházközösséget szeretnék velünk kapcsolatosan sokan használni.

Keresztyénként mi, az érettünk önmagát áldozó jópásztor követőinek, nyája juhainak valljuk magunkat. Mi az Úr bűnbocsátó szeretetéből, kegyelméből élünk. A krisztusi szeretetről prédikálunk hétről hétre. Vajon mi készek vagyunk valóságosan megbocsátani egymásnak, ha arra lenne éppen szükség? A nekünk szolgáló Jézus tanítványaiként mennyire vagyunk készek mi is egymásnak figyelmes szeretettel szolgálni? A juhait személyesen számontartó jópásztortól tanulva, mi mennyire tartjuk számon egymást a gyülekezetben? Minden magunk mutogatása nélkül, láthatják-e az emberek jócselekedeteinket, hogy dicsőíthessék mennyei Atyánkat?

A jeruzsálemi ősgyülekezethez hasonlóan legyünk együtt kitartóan mi is az ige tanulmányozásában, a közösségben, az imádságban, az egymás segítésében és a kenyér megtörésében. Erősödjünk meg tehát a hitben és a cselekvő szeretetben. Az ige alapján a lényegi dolgokban értsünk egyet, a többi kérdést pedig türelmes szeretetben oldjuk meg egymás között.

Az egyházközség, eredetileg közösséget kifejező szép, ősi elnevezésünket tehát nem kell eltörölnünk, vagy nagy újítási szándékkal lecserélnünk, hanem újra, valódi szeretet tartalommal kell megtöltenünk. Akkor, a közösséget nélkülöző emberek közül egyre többen vágyakozni fognak az Úrhoz és közösségeinkbe is.

Püski Lajos

Tiszántúli Egyházkerületi főjegyző

Vasárnap délelőtt 10 óra. Kezdődik az istentisztelet. 154-en várják a megszólító igét. A város zaját elnyomja a felújított orgona gyönyörű hangja, zeng az ének. Sándor 37 éves, lánya a református iskolába jár. Hálás Istennek, hogy ebben a gyülekezetben lelki otthonra talált.

Vasárnap délelőtt fél 11 van. Kezdődik az istentisztelet. A lelkész pár percet késik, a szomszéd faluban volt még egy kis megbeszélés az ottani alkalom után. 11-en várják a megszólító igét. A kis szintetizátorral kíséri a halk éneket. Irma néni 82 éves. Gyermekkorától itt van. Hálát ad Istennek azért, hogy még kap erőt ehhez.

És szól még a harang vasárnaponként majdnem háromszáz tiszáninneni gyülekezetben. Jézus szava erősít hitet, ad bátorítást, vigasztalást a lelkipásztorok bizonyságtétele nyomán. Ez a mi látható református egyházunk. Hol a maga nagyságával, hol kicsinységével, hűségével és gyarlóságaival, öntudatával és elesettségével.

Szükség van rá. Minden gyülekezetre. A fogyóra is, a stagnálóra is, a növekvőre is. Mert mindenhol szükség van Krisztusra. Nem nagyobb, nem több, nem fontosabb az az üzenet, amit az ötezer ember megvendégelése hordoz, mint Jairus lányának a feltámasztása, csak azért, mert azt sok ezren élték át, ennek pedig csupán néhány tanúja volt. Akik átélték a Krisztussal való találkozást, azok számára az Úr szeretetének és kegyelmének áradása volt mindkettő.

Ebben a hitben hallgatja az igét Sándor is, és Irma néni is. Mindkettőjüknek fontos Krisztus, és mindketten fontosak Krisztusnak. Az, hogy melyikük milyen gyülekezetnek a tagja, a hol kérdése, az adottság, amit meghatároznak objektív és szubjektív körülmények egyaránt.

Irma néni nem tehet arról, hogy fogy a falu, fogy a gyülekezet, hogy a fiatalok elmennek, hogy kortársainak többsége már meghalt, hogy nincs már iskola sem a településen. De szívesen vesz részt minden gyülekezeti alkalmon, szívesen beszél arról, hogy miként érezte egész, nehéz életében az erőt adó Isten jelenlétét, és nincs olyan szeretetvendégség, ahová ő nem egy tálca finom házisüteménnyel érkezne. Sándort a városhoz köti munkája, itt vettek lakást, itt születtek a gyerekek. Gyermekként még otthon konfirmált, de nem sokkal azután beköltöztek a városba. Nagymamája, Irma néni, nagyon büszke arra, hogy unokája templomba járó, igehallgató ember lett. Sándor szereti a városi létet, a megújuló környezetet, a színes kulturális életet. Szereti gyülekezetét, ahol nemrég presbiter lett, hálát ad Istennek, hogy adományaival is segíteni tudja református közösségének életét.

Mindketten helyükön vannak, mindketten minőségi tagjai szeretnének lenni gyülekezetüknek. Mindketten tagjai szeretnének lenni annak a láthatatlan egyháznak, amelyik Krisztus megváltott gyermekeinek a közössége.

Egyházunk jövőjét és missziónkat tekintve ez a minőség a kulcskérdés. Az élő Krisztus-hit, és az ebből fakadó hála megélése. Ott is, ahol öt talentum van, és ott is, ahol egy. Hiába halmozzuk látható egyházként mástól kapott talentumainkat, ha Krisztus akaratát követő, minőségi tanítványsággal nem tudjuk azokat kamatoztatni. Nem az számít, hogy mennyi van. Hány intézmény, hány hittanóra, hány gyülekezeti tag. Hanem az, hogy ezek a látható egyház valóságából, minőségi, Krisztust követő szolgálat és élet nyomán, gyarapítják-e Isten Jézus által kegyelmet nyert, láthatatlan egyházának tagjait?

Ahol csak egy talentum van, de annak jó sáfárai, az többet ér, mint ahol az öt talentumot megkapták, de nem tudtak hozzátenni semmit. De ahol az öthöz csak egyet is hozzátettek, az is többet ér, mint ahol elásták azt, amijük volt.

Nem túlélni kell, hanem Krisztusban élni. Látható református egyházunknak, az egyházkormányzásnak pedig az a felelőssége, hogy bátorítsa, erősítse és támogassa minden gyülekezetben azokat a kezdeményezéseket, azt a szolgálatot, akár erőforrásaink átcsoportosításával is, amit hűséggel végez a lelkipásztor, presbiter vagy gyülekezeti tag, amely hitet erősít és a Krisztusban megtalált élethez vezet.

Ez református missziónk forrása. A mennyiségi szemléletet minőségire cserélni. Elérkezett az ideje, hogy a demoralizáló „fogyunk, kevesen vagyunk” általános sóhajon túllépjünk végre, és erősödjünk meg Krisztus-hitben, közösségben, az Ige egyházának biblikus jellemvonásaiban. Az Apostolok Cselekedeteiről szóló könyvben olvassuk: „A gyülekezetek pedig erősödtek a hitben, és naponként gyarapodtak lélekszámban.” (ApCsel 16,5) Gyarapodást tehát a hitben való megerősödés hoz. Húzzuk alá ezt kétszer is!

Vadnai Zoltán Géza

missziói tanácsos

Tiszáninneni Református Egyházkerület

Élő Egyház

Ravasz László a 20. század elején fogalmazott meg egy máig furcsán hangzó, valójában nagyon is megszívlelendő és irányt mutató mondatot: „Az élő gyülekezetek elbírják a halott egyházat (értsd: egyházi struktúrát) is.”

Ez a mondat számomra nagyszerűen fejezi ki azt az egészséges, kálvini, biblikus egyházképet, amely az élő egyház magától értetődő természetes létközegét az élő (!) gyülekezetekben látja. Azt pedig, ami ezen „felül” (alul) van, egyházszervezet tekintetében – egyházmegyék, egyházkerület, országos egyház, beleértve az intézményrendszereket is –, az nem feltétlenül az ördögtől van, de ha nem azt a célt szolgálja, hogy a gyülekezetek megelevenedését, életét segítse, támogassa, akkor nemhogy haszontalan, de egyenesen káros a működése.

A Magyarországi Református Egyház Missziói Szolgálata működésének egyik kulcsmondata – ha már Ravasz Lászlótól egy meglepő mondatot idéztünk – talán ugyancsak meghökkentő képet használva, de reménységünk szerint nagyon is kifejezően így hangzik: „Mi nem lélegeztetőgépet, hanem kondigépet gyártunk.”

A Magyarországi Református Egyház gyülekezeteinek igen jelentős része, amit egyébként bizonyos statisztikus adatok ismeretében akár még számszerűsíteni is lehet, életképtelen állapotban van. Hasonló ez ahhoz a fiziológiai tényhez, hogy miután az ember meghal, még néhány napig nő a haja, a körme. Magyarul az, hogy jelenleg egyházjogilag hol tartunk számon egyházközségeket, egy olyan átmeneti, erősen változóban lévő adat, amely az ecclesia visibilis (látható, a társadalmi formája szerint létező egyház) és az ecclesia invisibilis (láthatatlan, azaz a Szentlélek szerinti egyház) különösen aktuális, éles feszültségét tárja elénk.

Mit tehetünk ebben a helyzetben? Azzal lehet lelki, hitbeli, ebből következően a mindennapi szervezeti működésben is megmutatkozó interakcióba lépni, aki ezt maga is igényli, aki hajlandó ebbe akár csak azt a keveset, azt a töredéket is, de beletenni, ami a saját felismert, egyszersmind elismert (szükség)helyzete. Hasonló ez ahhoz, ahogyan a pünkösdi, Szentlélek szerinti igehirdetés által szíven talált első gyülekezet tagjai azt kérdezték: „Mit tegyünk, testvéreim, férfiak?” (ApCsel 2,37.) És mielőtt azt hinnénk, hogy „megúszhatjuk” praktikus, pragmatikus válaszokkal, a felelet alapvetően ma is ugyanaz: „Térjetek meg és keresztelkedjetek meg (értsd: felvállaltan köteleződjetek el) mindnyájan Jézus Krisztus nevében bűneitek bocsánatára, és megkapjátok a Szentlélek ajándékát.” (ApCsel 2,38.)

Ha Ravasz Lászlóval kezdtem, egy tőle származó gondolattal is fejezem be: „Mi kell a jó gyülekezeti működéshez? Szentlélek és kettős könyvelés.” Szentlélek nélkül, megtérő, hívő közösségek nélkül ugyanis beszélhetünk hagyományőrzésről, infrastruktúráról, sőt még közösségi jó hangulatról is, de élő gyülekezetről, élő egyházról nem! Ha az egyházunkban nem indul egy új ébredés, lelki megújulás, akkor ki fogunk halni, mint a dinoszauruszok, és akkor az is sovány vigasz, hogy akár egy hatéves gyerek is számos dinoszaurusz-faj nevét tudja fejből.

Én hiszem, meg vagyok róla győződve, hogy Isten ezt a lelki megújulást, hitbeli megelevenedést elkészítette számunkra! Azonban ahhoz, hogy ez működésbe lépjen és működésben is maradjon, szükségünk van a szervezetileg is átgondolt, a mai kor társadalmi valóságát figyelembe vevő keretekre, rendre, rendszerre, nem mellesleg az összehangolt, összefogott cselekvésre, a gyülekezetek és az őket szolgálni hivatott egyházi szervezet között.

Hajdú Zoltán Levente

szóládi református lelkipásztor

a MRE Missziói Szolgálatának főigazgatója