Egyházi iskoláink gyarapodása, a hetente csaknem 150.000 hitoktatásban résztvevő tanuló sikertörténetnek számít intézményi stratégiánk szempontjából. Ám gyülekezeteink többségének mindennapos tapasztalata, hogy az iskoláiból kikerülőket legfeljebb egy-egy ünnepi istentiszteleten látja viszont évek múltával, de aktív, szolgálni is kész gyülekezeti tagokként nem. Mit tehetünk, illetve mit ne tegyünk, amikor fiataljaink gyülekezeti integrációjáért küzdünk? Néhány olyan látens veszélyforrásra szeretném felhívni a figyelmet, ami egyházi iskoláinkban minden jó szándék ellenére is ellene hathat a gyülekezeti integrációnak.

1.) Nosztalgia. Szeretjük, sokszor idézzük Philipp Melanchton szép mondatát a XVI. századból: „Az iskola az egyház veteményeskertje.” De vajon lehet-e Melanchton tapasztalata a miénk is, több száz év elteltével, egészen más társadalmi, intézményi viszonylatok között? Nos, mára az iskolafenntartó egyháznak be kell látnia, hogy a generációkat nem kapja meg automatikusan. Iskolái nem tudják feloldani azt a komoly kihívást jelentő helyzetet, melyet Charles Taylor, kanadai analitikus filozófus a vallás opcionalizálásának nevez. (The secular Age - 2007) Eszerint a népegyház ideje lejárt és nem fog visszajönni. Az egyén szabad választása a spiritualitás tereiben is polgárjogot nyert, s az iskola, legyen az akár egyházi iskola, nem lehet magától értődő beszállítója a létszám gondokkal küzdő egyháznak. A nosztalgiából származó illuzórikus elvárásokat tehát el kell gyászolni és elengedni.

2.) Rendszerszintű szorongás. Az egyházi iskolában megterhelő lehet, elsősorban a tanárok számára, egy kimondott vagy sugalmazott keresztyén ideálnak való megfelelés. Mivel az ideálok és a hétköznapok valósága messze esik egymástól, ezért az ideáloknak való kényszerű megfelelés közege kedvez a képmutatásnak, a felszínességnek, és a hárításnak. Ez a közeg az energiákat a szakmaiság helyett a pozíciók stabilizálására fordítja, illetve a gyermekek igényei helyett a felnőttek biztonságára koncentrál. Nem utolsó sorban, ha az ideálok munkaköri kötelességgé válnak, éppen azokat az értékeket lúgozzák ki a rendszerből, amelyek beépítésére hivatva lettek volna.

3.) A „spirituális bypass” jelensége („megkeresztelt” elhárító mechanizmus): Olyan rövidzárlatos, életidegen, elspiritualizált megoldási kísérlet, amely a hitelvek védelme, vagy a gyors harmónia törekvések miatt akadályává válik annak, hogy valós problémákra valós megoldásokat keressünk. (példa)

4.) Egyházi fenntartó, mint hatalmi tényező. Az egyházi iskolák mindennapjait leárnyékolhatják a túlzó, vagy egyenesen irreális fenntartói elvárások. Ennek alapja az a csaknem három évtizede megfogalmazott célkitűzés, ami missziós mezőként jelölte meg az egyházi iskolát. Ennek a víziónak a gyakorlati megvalósulása folyamán azonban eltolódás következett be. Az egyház nem csak missziós mezőnek, de olykor a misszió eszközének is tekinti, instrumentalizálja az iskolát, sőt a feladatot, a misszió végzését is az iskolának delegálja. Vagy az iskola közösségétől várja el, hogy magát a fenntartó egyház kihelyezett gyülekezetének tekintse és szervezze, vagy pedig azt, hogy a maga eszközeivel érje el az iskolahasználók gyülekezeti integrációját.

Ez többszörösen is problematikussá teheti a fenntartó és az iskola viszonyát. Egyrészt azáltal, hogy az egyház misszió céljai mellé olyan eszközöket rendel, amelyek idegenek a keresztyén misszió természetétől. Az iskolára a munkaadói függelem okán gyakorol nyomást, a tanulók és szülők felé pedig a minőségi oktatás fejében vállalandó csatolt áruként „kínálja” a maga portékáját, (állítólag az evangéliumot!) inkább strukturális önmagát, amit nyilvánvalóan „nem illik” visszautasítani. Másrészt a tőle munkajogi értelemben függő iskolát olyan területre kényszeríti, amely számára idegen, feladatellátásából nem következik. Ez a konstrukció ellene hat a misszió bibliai célkitűzésének, ami semmiképpen nem a statisztika javítása, vagy a templomtér megtöltése. A misszió, ha tiszta motivációkkal zajlik, sosem a misszionáló érdekeit szolgálja, hanem a célcsoport javát keresi. Egyáltalán. Tisztáznunk kellene, hogy misszióról vagy integrációról kell-e beszélnünk…

Az már egy másik kérdés, hogy az iskola alkalmazkodik, mert érzékeli azt a bizonyos rejtett tantervet. „Az áhítat fakultatív, de mindenki úgy van vele, hogy kötelező, mert az iskolalelkész csinálja és beosztjuk az osztályokat, hogy tele legyen a terem. De ha ő nincs, akkor senki sem megy…” (egy 9.évfolyamos diák )

Az eddigieket, már a következmények felől vizsgálva, foglalja össze ifj. Bibó István: „Le kell szögezni, hogy a „világnézetileg elkötelezett” iskola sokkal nehezebb műfaj, mint a „semleges”, ahol csupán színvonalas oktatás (és esetleg az általános társadalmi normáknak megfelelő nevelés) a kitűzött cél. A világnézeti elkötelezettség, - még ha a legpozitívabb értelemben vesszük is, - mégiscsak hatni akar, saját meggyőződését továbbadni és terjeszteni; s emiatt nagyon közel van hozzá egyrészt a doktrinerség, másrészt az agitáció kísértése. A doktriner és agitáló meggyőződés azonban csak a gondolkodni resteket, a receptre vágyókat, a mankóra szorulókat, a szabályokba kapaszkodókat, a hézagtalan világképre áhítozókat, a magukat csak nyájban jól érzőket nyeri meg magának, pontosabban ilyenné neveli – tudatosan, vagy öntudattalanul – azokat, akiket nevelni alkalma van, ha hagyják magukat. Az ilyen növendékekből aztán lehet jó alattvaló, drága testvér, kellemes elvtárs, vagy végsőkig kitartó katona, de önállóan gondolkodó ember nem. A hitbeli elkötelezettség terjesztése igazán csak a hiteles példa erejével képzelhető el, ez nagyon keskeny út, s ezen a keskeny úton két halálos ellenség van; a képmutatás és az erőszak…”[1]

A fent említett jelenségek, amiket az iskola csupán kihangosít, katalizátorai lehetnek egy differenciáltabb, reálisabb egyházi önismeretnek, amely segítheti útkeresésünket az utánunk jövő generációkhoz.

Dr. Kis Klára, adjunktus - DRHE

[1] ifj. Bibó, István: Hit és értelem, Iskola- és egyházközeli írások, Budapest, Argumentum, 2018, 151.