„Ekkor kijött Jézus, rajta volt a töviskorona és a bíbor ruha. Pilátus így szólt hozzájuk: Íme, az ember!” (János 19, 5)

Olvasva a nagypénteki történetet, eszembe jutott Munkácsy Mihály híres festménye, amelynek a címe: Ecce homo: Íme, az ember! A mű azt a jelenetet ábrázolja, amikor Pilátus kivezette Jézust a tömeg elé, fején töviskorona, rajta bíborpalást, kezében egy nádszál, a római helytartó pedig rámutat mindkét kezével. Az alkotáson nagyon sok szereplő van, de csak egyetlen alak, aki az égre, Isten felé emeli tekintetét: Jézus Krisztus.

Pilátus szavait megőrizte az evangélium: "Íme, az ember!" De azt, hogy milyen is az ember valójában, azt nagypénteken nem Isten Fia jeleníti meg, hanem mindenki más, aki részese volt az ott történteknek.

"Íme, az ember!" Íme, a farizeusok és főpapok, a nép vallási vezetői, akik hatalmukat féltve kezdettől fogva el akarták veszejteni Jézust. Ők voltak a tévedhetetlenek, az ítélkezők, a megmondók, akiknek mindennél fontosabb volt tekintélyük, saját igazságuk.

Íme, a tömeg, akik „feszítsd meg”-et kiáltottak, akik Barabbást választották Jézus helyett, akik kivégzést akartak látni, akiket olyan könnyű volt feltüzelni, akik azt kiabálták, hogy Jézus vérét nyugodtan kérjék majd számon rajtuk és gyermekeiken. A meggondolatlanok, a sodródók, akik oda állnak, ahol hangosabban kiabálnak, akik szenzációra várnak.

Íme, a katonák, egykedvűen végrehajtottak minden parancsot a zsoldért, akiknek teljesen mindegy, hogy kit kell keresztre feszíteni, akik a csekély haszonért még Krisztus köntösére is sorsot vetettek.

Íme, Pilátus, aki semmi bűnt nem talált Jézusban. De amikor megfenyegették, hogy beárulják a császárnál, ha megkegyelmez egy „lázadónak”, akkor már odaadta őt a keresztre. Saját érdeke, saját hatalma fontosabb volt egy ártatlan életnél is.

Íme, Jézus néhány követője, ők a reményvesztettek, a fájdalmat hordozók, az összetört lelkűek. Akik nem láttak tovább a keresztnél, a szomorúságnál, az elveszett álmoknál, a halálnál.

Ott voltunk mindannyian! Bűnösök, elveszettek, Krisztus nélküli emberek. „Mind, ami kín, ütés ért, magam hoztam Reád, Uram, e szenvedésért lelkemben ég a vád.” (493.dics.)

Ott voltunk mindannyian, és ott volt Krisztus. Aki a festményen egyedüliként tekint az égre, tekint Istenre. Akinek szelíd hangja azt mondta a Golgotán, hogy: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek!” (Lk 23,34)

Ott Istennek Fia megváltott bennünket. Meghalt értünk, elhordozva helyettünk a büntetést mindazért, amit az ember, „íme, az ember”, elkövetett Isten ellen, és a másik ember ellen.

Felfoghatatlan és kimondhatatlan a krisztusi szeretet!

A feltámadásban pedig Isten megmutatta, hogy győzedelmes ez a szeretet. Aki hittel elfogadja Urának a megváltó Krisztust, az örökre részese lesz kegyelmének, erőt kap élete minden küzdelmében, az az ember már nem a bűn hatalma alatt él, hanem Isten megváltott gyermekeként, az örök élet boldog reménységében.