A nagyszombat azt hirdeti, hogy amikor az ember a legnagyobb mélységben találja magát, a legnagyobb veszteségét éli meg, akkor is ott az Isten.
Az ember gyakran él át krízishelyzeteket, tragédiákat, komoly veszteségeket… felfoghatatlan dolgokat. S sajnos nagyon sok ember csupán ringatja magát abban az illúzióban, hogy:
„Velem ez nem történhet meg…” - mégis megtörténik.
Jézus számtalanszor próbálja felkészíteni a tanítványokat a nagypénteki eseményekre, a próféciák betöltésére… minden szörnyűségére és igazságtalanságára. De a tanítványok úgy vannak vele, hogy ez nem történhet meg. De igen! Bekövetkezett. Ez volt az Atya akarata, az üdvösség terve… az áldozat pillanata.
S bármennyire fájdalmas, bármennyire igazságtalan, bármennyire borzasztó… MEGTÖRTÉNT. Meg kellett történnie…
Sajnos sokszor szembe kell nézni a világ kegyetlenségével, az emberi irigységgel, a gonoszság határtalanságával… a valóság romba döntő mivoltjával.
S ha valahányszor vereséget, veszteséget szenvedünk, akkor könnyen összetörünk, összeroskadunk… lelkileg padlót fogunk. Megráz bennünket a felfoghatatlan valóság, mint ahogy a tanítványokat is leírhatatlanul megviselte a nagypéntek szörnyűsége. Lehet, ezért is ír olyan keveset, vagy szinte semmit a Nagyszombatról az evangélium.
A szenvedésről nem szeretünk beszélni, hiszen a gyászunkban nem tudunk mit mondani. Igazából olyan az, mint egy rossz álom, és mi csak azt reméljük, hogy egyszer véget ér, egyszer csak felébredünk. Szerintem a tanítványok is így éreztek, szenvedtek, keseregtek, féltek - egy világ dőlt össze bennük… Elvesztették Mesterüket, vezetőjüket, életük legmeghatározóbb személyét, a mindenüket… az Életüket.
Rájuk nehezedett a gyász, a csend, a szótlanság, a kilátástalanság. Lehet, hogy már mi is tapasztaltunk hasonlót, s tudjuk, hogy ilyenkor nincsenek szavak, nincs kedv, nincs semmi… csak CSEND. Hallgatás, némaság, nyomasztó magány - fájdalmas csend.
De ha a csendben imára kulcsoljuk a kezünket, segítséget kérünk… még ránk talál az Isten. Ady Endre mindezt gyönyörűen megfogalmazta:
„Mikor elhagytak, Mikor a lelkem roskadozva vittem, Csöndesen és váratlanul Átölelt az Isten.”
A Nagyszombat ezt hirdeti… amikor az ember a legnagyobb mélységben találja magát, a legnagyobb veszteségét éli meg, akkor is ott az Isten.
A szombat hangtalansága, gyásza, minden fájdalma és kilátástalansága megszűnik, s beköszönt a vasárnap, a Húsvét hajnala, a feltámadás felszabadító öröme… mert ez az Isten tökéletes terve.