Böjt album. Ezzel a címmel jelent meg dr. Nagy Károly Zsolt könyve a Magyarországi Református Egyház kiadásában éppen az idei Nagyböjt előtti időszakban. A kötet az Egyház Missziói Szolgálatának támogatásával az Imádság évében jelent meg. Az albumban Szikszai György imádságai és a szerző fotói különleges szinergiájukkal segítik a böjti elmélyülésben mindazokat, akik képesek egy kicsit megállni, lenyugodni és elgondolkodni Istennel közös dolgaikon.

A szerző, a Sárospataki Református Hittudományi Egyetem tudományos rektorhelyettese, dr. Nagy Károly Zsolt beszélgetésünk elején a kötet létrejöttének körülményeit ismerteti.

A kötet a tavalyi nagyböti időszaknak a „terméke” akkor született maga az anyag. Egyrészt Szikszai György imádságiból indultam ki. Nagyon sokat foglalkozom Szikszai imádságival, antropológusként, kultúrakutatóként érdekel az imádság, az imádságirodalom, az imádság története, az imádság testtartásai stb., elég sokat foglalkozom a témával, és éppen a tavalyi év volt, amikor előadást is tartottam Szikszairól, meg az imádságokról. Ez volt az egyik része a dolognak, a másik pedig az, hogy fotográfusként aktívan dolgozom, figyelem azt, ami körülöttem van, és keresem azt a fotográfiai nyelvet, ami az enyém lehet, amivel olyat tudok mutatni, ami csak az enyém. Ebben a keresésben érdekes módon talált egymásra Szikszai illetve a kép, a fényképezés, mint egyfajta böjti gyakorlat. Úgy alakult, hogy ahogy foglalkoztam a Szikszai szövegekkel, hogy hogyan lehet ezeket a nagyon-nagyon régi 18. századi szövegeket mai nyelvre esetleg úgy átfogalmazni, átirni, hogy ne vesszen el az eredeti – olyan ez, mint a Károli Biblia revíziója, hogy megmaradjon valami az eredetiből, ugyanakkor a rengeteg „vala” és hasonlók, amik megakasztják az olvasást egy mai olvasó számára, azokat vegyük ki belőle - szóval ahogy foglalkoztam ezekkel a szövegekkel, azok megragadtak és „forogtak” bennem. A sivatagi atyák meditációs gyakorlata volt ehhez hasonló, ezek a derék Sivatagi atyák olvasták a Biblia szövegeit, és egész nap hangosan, félhangosan mondták újra, ugyanazt a pár verset, és miközben tették-vettek a dolgokat, csinálták, amit csinálniuk kellett, így ment, forgott bennük a szöveg.

Olyan ez, mint amikor az ember nem kívülről tekint rá egy szövegre, hanem elkezd belülről kitekinteni a szövegen keresztül arra a világra, amiben él. Velem is ez történt, jöttem be a teológiára otthonról, ez egy nagyjából egy kilométeres út, és ahogy ezek a szavak, szófoszlányok az imádságokból forogtak bennem, észrevettem valamit a földön, valamit a kerítésen, valamit az égen, és rájöttem, hogy ezek a szövegfoszlányok, abból, amit látok, valami többet tesznek láthatóvá annál, ami a szemem előtt van, mintha kinyitnák a látvány ajtaját, és ekkor rájövök arra, hogy itt valami sokkal több van, minthogyha valami sokkal több mutatkozna meg a jelenvaló látható világban abból, mint amit a szemem lát. Ez egy kicsit olyan, mint az ikon. Az ikonról tudjuk, hogy a perspektívája nagyon más, mint az európai művészetben megszokott perspektíva, gyakorlatilag annak épp a fordítottja, tehát nem csupán vagy nem annyira mi nézzük őt, hanem ő néz bennünket. Ezek a képek is egy kicsit ilyen ikonok, amelyeken keresztül a Teremtő, Megváltó, Gondviselő, Szentlelkével bennünket vezető Isten mutatkozik meg. Legalábbis én ezt így éltem meg, és ennek a dokumentumai tulajdonképpen ezek a fényképek.

Nagyon érdekes a kötet tagolása, hiszen a fejezeteket elindító imádságok később mondatokra, mondatrészekre tagolódnak. Ezeknek a képek melletti, imatöredékeknek mik a szerepük? Hogyan hatnak egymásra a fotókkal? Gondolom nem volt egyszerű összeszerkeszteni őket.

Abszolút nem, és abban, hogy hogyan viszonyul egymáshoz a fotó és a szöveg, az az irányadó, amiről az előbb beszéltem. Ezek ugyanis nem történetmesélő fényképek. Ma általában minden a történetmesélésről szól, a jó előadó is nagy történetmesélő, a jó kép is történetmesélő, de az album képei nem ilyenek. Ezek arra valók, hogy az ember kinyissa, és elkezdje nézni, és ne történetet keressen benne, hanem azt keresse, hogy hogyan tud reflektálni arra, ami a képen van, illetve a kép segítségével arra, ami benne és vele van. Ebben segítenek a képekhez kapcsolódó szövegek, melyek a hétkezdő imádságnak egy-egy gondolatát emelik ki, de a szöveg nem illusztrálja a képet, és a kép nem illusztrálja a szöveget, hanem a kettő egyszerre - legalábbis reménységem és szándékom szerint - kezd elhatni az olvasóban, egyszerre kezdi bizsergetni, mocogtatni a gondolkodását, meg nem csak a gondolkodását, hanem az érzéseit, a lelkét is. Merthogy ezek szemlélődőként elgondolt imádságok, és az a céljuk, hogy egy ilyen, szemlélődő viszonyt segítsenek kialakítani ahhoz a világhoz, ami körülvesz bennünket. Itt nem a történetet keressük, nem azt akarjuk belevetíteni, hanem azt keressük, hogy hogyan mutatkozik meg ezen keresztül valami, ami túlmutat ennek a világnak a látható dimenzióin és történésein.

A hitgyakorlásnak talán a legmélyebb időszaka a böjt. Nálunk reformátusoknál mindig kérdés, hogyan böjtöljünk. Van, aki nem eszik hús, de van, aki mástól fosztja meg magát, hogy jusson ideje elmélyülni az Istennel közös dolgaiban. Hogyan segít ehhez hozzá ez a kötet?

Mi reformátusok általában összetett módon viszonyulunk a böjthöz. Nekem volt egy teológus hallgatóm, aki egyszer egy találós kérdést tett föl az órán, azt kérdezte, hogy tudom-e, hogy hogyan böjtölnek a reformátusok? Hát mondom, nem tudom, mondja meg maga, és erre azt mondta a derék hallgatóm, hogy: „beszélnek róla”. Van ebben igazság, mert tényleg szeretünk beszélni a böjtről, az viszont. hogy hogyan böjtölünk, már egy másik kérdés. Akárhogyan böjtölünk is, a böjtnek az egyik legfontosabb összetevője mindig a lelassulás, a megállás. A böjt annak az alkalma, hogy - borzasztó közhelyes, de mégis – abban a rohanó világban, ami körülvesz bennünket, meg abban a rohanó életben, amit mi is élünk és teremtünk magunknak, megálljunk, magunkba és az Istenhez forduljunk. Azért izgalmas ezt képekkel kísérni, mert a képeinkkel is ugyanúgy rohanunk, mint az életünk más dolgaival. Hogyha megnézzük azt, hogy hogyan fogyasztjuk a képeket, akkor egyfelől megfigyelhetjük, hogy egyre pörgősebb a képfogyasztásunk. A reklámok, a filmek úgynevezett „flash” azaz villámhatásokkal operálnak, ezek egyre gyorsabbak, stroboszkópszerűek, és erősen stimulálnak bennünket. Ha megnézzük, hogyan fogyasztjuk a közösségi médiát, ahogy a Facebookot például pörgetjük az ujjunkkal, egy-egy képre nem szánunk egy másodpercnél sokkal többet. Az album képei viszont nem fogyaszthatók így.

Ezek nem látványos vagy különleges képek, nem fognak első – és egyetlen – pillantásra lenyűgözni, a befogadásukhoz idő, figyelem és kitartás kell. Tehát aki nem képes lelassulni ezekhez a képekhez, annak nem érdemes ezzel az albummal foglalkozni. Aki ráteszi magát arra, vagy megadja a lehetőséget arra, hogy kinyitva ezt az albumot azt mondja, hogy nem átpörgetem, hanem rászánok legalább tíz percet arra, hogy megnézem a mára esedékes képet, és elkezdek reagálni arra, amit érez és gondol, annak viszont meg fognak nyílni az album lapjai. Itt sem az a lényeges kérdés, hogy „mit mond”, „miről szól” a kép, hogy mit akart mondani vele az alkotó. A lényeges az, hogy mit hoz elő belőlem ez a kép? Hogyan reflektálok rá? Milyen érzések támadnak bennem a képek nézése kapcsán? Aki ilyen kérdéseket tesz fel, már nyert ügye van, mert meg tud állni egy pillanatra. A kötet pedig azért van úgy megalkotva, hogy a bal oldalakon mindig csak egy picike szöveg van, és azért is van ilyen papíron is, az ilyen megállások, elcsendesedések alkalmával megfogalmazott saját szavait, imádságait vagy ezek töredékeit oda lehessen írni tollal, ceruzával, hogy alá lehessen húzni benne ezt-azt. A könyv azért van, hogy dolgozzunk magunkon a segítségével, pontosabban, hogy az imádságokon és képeken keresztül hagyjuk, hogy az Örökkévaló dolgozzon rajtunk.

Kíváncsi vagyok, hogyan alakul ki ez a fajta látásmód az emberben? Egyszer voltam egy művészi performance-on, és nem csináltunk mást, csak összetekertünk egy A4-es papírlapot, és úgy használtuk, mint a kisgyerekek, amikor azt játsszák, hogy távcsővel tekintenek a távolba. Meglepő volt, mennyire mást mutat így a világ, mint amikor az ember mind a két szemével néz. Önben miként fejlődött ki az a képesség, hogy a világ apró részeit kiragadva adjon különleges mondanivalót azoknak a saját objektívjén keresztül?

Ennek a kialakulásában a legelső mozzanat az, hogy megállunk. Nem véletlen, hogy az előbbiekben a szemlélődés képét vagy fogalmát hoztam be. Engem is nagyon megragadott a szemlélődő imádság, a keresztyén imádságnak ez a nagyon ősi formája, ennek a lelkülete, ami arról szól, az az alapvető állítása - amit egyébként a társadalomtudományok és a pszichológia is nagyon sokfelől megerősít -, hogy Isten nem „kívülről” szólít meg bennünket, hanem ott szólít meg bennünket, ahol vagyunk, amiben vagyunk. A legelső „hely”, a legközvetlenebb „ahol” és „amiben” pedig a testünk. Isten a testünkben szólít meg bennünket, mert minden tapasztalatunk a testünkön keresztül adódik számunkra, de ha nem vagyunk a testünkben, akkor elzárjuk magunkat ettől a tapasztalattól. Tehát az egyik legfontosabb dolgunk az, hogy megérkezzünk a testünkbe. A szemlélődő imádság gyakorlata éppen ezért ezzel indul, hogy érkezz meg a testedbe. Ne legyél gondolatban máshol, a tahiti tengerparton vagy a háborúban, ne a társadalmi konfliktusokon meg az ebéd receptjén járjon az agyad. Figyeljük meg, hogyha megyünk az utcán, akkor sem vagyunk ott, nem látjuk azt, ami körülvesz bennünket, nem látjuk meg a másik embert, sokszor az ismerősöket sem, mert „fejben” valahol máshol vagyunk. Nagyon szépen fejezi ki ezt a magyar nyelv: máshol jár az eszünk. Isten azonban mindig velünk van, hiszen ezt ígérte. Az Istenre hangolódás ott kezdődik, hogy érkezzünk meg abba a testbe, amiben az Isten majd meg fog bennünket szólítani.

A könyv és a fotográfia és ez a látásmód, amit én ebben képviselek, az ebből a megérkezésből táplálkozik. És hogyha az ember megérkezik és jelen tud lenni a saját életében, jelen tud lenni az utcán, ahol jár-kel, jelen tud lenni abban a környezetben, ahol él, akkor ez a környezet, mindaz, ami körülveszi őt, jelentéstelivé tud válni. Akkor észre tudja venni azt, hogy - amiről a református hitünk, meg a kereszténység egyébként is beszél - az Isten kijelentésének a hordozója az a világ, ami körülvesz bennünket. Csak többnyire nem figyelünk oda erre a kijelentésre, megmutatkozásra. Vilém Flusser A fotográfia filozófiája című írásában állítja azt, hogy „a kép: jelentésteli felület, amelyen a képelemek között mágikus kapcsolat van”. A kijelentést, Isten mutatkozását hordozó világ, amit látunk belőle, ilyen jelentésteli felület, de a mágikus kapcsolatot ritkán vesszük észre és értjük meg, mert elsuhanunk mellette. Ezt a kapcsolatot kell nekünk keresni. Persze lehet, hogy nem fogjuk megtalálni, de már a keresés is örömet okoz, és a keresés is a kijelentőre, a jelentést adó, magát megmutató Istenre való hangolódást segíti.

Érdekes dolog, hogy az album szerzője a Sárospataki Református Hittudományi Egyetem rektor helyettese, lektora szintén itt, a falak között dolgozik, Lapis József irodalomtörténész, van „házon belül” egyetemi könyvkiadó is, a könyv mégis a Magyarországi Református Egyház gondozásában jelent meg. Mi ennek a története?

Ezt teljesen véletlenül jött össze. A Missziói Szolgálat megkeresett még tavaly télen, az Imádság évére készülve, hogy egy könyvükhöz segítsek, szimbólumokról kellett beszélgetnünk egy kicsit, és éppen akkor voltam már ott, hogy a Böjt album készen volt, be volt tördelve, több barátom, irodalmárok, költők, fotósok, teológusok látták, elmondták a véleményüket, én pedig a javaslataik alapján átalakítottam egy kicsit, és úgy döntöttem, hogy itt az ideje, hogy keressek egy kiadót. Az egyetemünknek van saját kiadója, de ez nem egy tudományos kötet, meg úgy voltam vele, hogy nem is lenne szép, ha a saját könyvemet azzal a kiadóval adatnám ki, amit én vezetek. Első körben három-négy embernek írtam, akiket ismerek, könyvkiadással foglalkoznak, hogy itt van ez a kézirat, esetleg nem érdekli-e őket. Teljesen véletlenül beugrott, hogy végül is megkérdezhetem a Hajdú Zoltán Leventét is, a Missziói Szolgálat vezetőjét, ha már az imádság évével kapcsolatos kiadvánnyal dolgoztunk, nincs-e ötlete arra, hogy kit lehetne megkeresni? Ő pedig két napon belül azt válaszolta, hogy szeretné, ha a Missziói Szolgálatnál jelenhetne meg a könyv. Mondanom sem kell, hogy nagyon boldog lettem ettől. Egyfelől azért, mert így pillanatok alatt lett kiadója a könyvnek, ami általában nem így megy, másfelől pedig azért, mert nagyon örülök annak, és hálás vagyok érte, hogy ez a kötet belső körben, az egyház kiadásában jelenhet meg.

(A kiadványt a Kálvin Kiadó terjeszti.)