A Tiszáninneni Református Egyházkerület 2023 nyarán meghirdette azt a lehetőséget, hogy tevőlegesen is segíthetünk a Kárpátalján szolgáló lelkipásztoroknak azzal, hogy helyettesítő szolgálatot vállalunk. Személyesen a családunk, illetve vámosújfalui és sárazsadányi gyülekezeteink szívügyüknek tekintették a szomszéd országban élők megsegítését nemzetiségtől függetlenül. Azonban ez a mostani lehetőség más volt, hiszen a testvéreinknek segíthetünk, ha vállaljuk. Amikor a férjemnek előálltam az ötlettel, hogy menjünk Kárpátaljára istentiszteletet tartani, azt felelte, hogy nem enged.

Csak úgy mehetek, ha elkísér. Így hát lélekben készülődve telt el a nyár, majd eljött a szeptember másodika, amikor is útnak is indulhattunk. Célállomásunk Halábor és Nagyborzsova volt. Hozzátartozik az igazsághoz, hogy volt bennünk feszültség, nem csak várakozás. Több helyről kérdezősködtünk, köztük Benke András szendrői lelkipásztortól, aki már járt ebben a szolgálatban helyettesíteni.

A határon hamar átjutottunk, és akkor kezdett elillanni a belső feszültségünk, amikor nem egy szétlőtt országrész képe, hanem egyszerű települések bontakoztak ki a szemünk előtt. A szállásunk Borzsován egy presbiter házaspárnál volt, akik nagy szeretettel és örömmel fogadtak. Még szombaton megnéztük a halábori templomot, Gondnok Úr vezetésével megtekintettük, majd a borzsovait is. Mindkettő megfogta a szívünket, a halábori a maga kitartó, erős ősi magyarságával, a borzsovai a belsőleg teljesen felújított reménységével és szépségével.

Az istentiszteletek nagyszámú reformátust hívogatnak közösségbe, javarészt nőket, akik nem besorozhatók, gyerekeket, akik az igehirdetés előtt kimennek gyermek-istentiszteletre, illetve férfiakat, akik még „otthon vannak” és el tudnak jönni. Magyarul száll az ének, magyar szívekből, Isten felsége felé, és magyarul szól a lelkek legmélyén az imádság a férfiakért, a békéért. Közben a mezővári templomba is bementünk, ami szintén különleges és nagy templom, de ismerős arcot is rejtett.

Nagyon érdekes volt látni a modern, külső világ és a lelki belső ütközését. Abban a régióban, ahová eljuthattunk, nem láttunk harckocsikat, katonákat, háborút. A boltokban a kisfiunknak szánt gyermekjátékok között is válogatni lehetett, az élelmiszer is mindenhol elérhető, bár az árak ott is emelkedtek. Testileg nincs éhség. Van mégis egy belső mardosó éhség arra, hogy békesség legyen, ne kelljen tartani hatalmaktól és döntésektől. Házigazdáink olyan szépen megfogalmazták, hogy nem vágynak nagy dolgokra, csak legyen olyan az életminőség, maga a hétköznapi élet, mint amilyen a háború előtt volt. Ennyi elég lenne. Ebből jött a nagy kérdés. Hogy nekünk „itthon”, a határ ezen az oldalán vajon elég lenne?

Mielőtt elindultunk haza, megegyeztünk, hogy ez ne az első és utolsó találkozás legyen, hanem valaminek a kezdete. Visszafelé a határon már hosszadalmasabb volt átjutni, de így volt időnk kiértékelni azt a tengernyi élményt, amiben részünk volt. És értékelni azt az egyszerű tényt, hogy nők és férfiak, bármikor bárhová szabadon járhatunk.

Az utazásunk végkövetkeztetése az, hogy a harmadik személy mellettünk az Úr volt, aki elvitt és hazahozott, de az is, hogy valóban az övéivel van minden napon a világ végezetéig, határon innen és túl.

Végezetül had álljon itt az ige, ami alapján szolgálhattunk a gyülekezetekben, ami számunkra a családi igénk is: „Szeret az Úr, azért nincs még végünk, mert nem fogyott el irgalma: minden reggel megújul. Nagy a te hűséged!” Isten adjon megmaradást és kitartást a nehézségek elviseléséhez odaát, idehaza pedig indíttatást a lelkészeknek erre a szolgálatra, ami nagyon tanulságos, de áldások forrása is. Egyedül Istené a dicsőség!

Juhászné Keresztényi Klára, lelkipásztor