A tudomány műveléséről nem lehet lemondani – írja egyik levelében Philipp Melanchthon. S bizony a MRE Doktorok Kollégiuma ezen a területen egyházunk élő lelkiismerete. Az 54 éve alakult tudós testület 2026. augusztus 24–26. között ülésezett Budapesten, a Ráday Házban. A háromnapos tanácskozás tizenöt szekcióban, több mint kétszáz résztvevővel zajlott. Ahogy minden évben, a program plenáris üléssel indul és közgyűléssel ér véget. Beszámolónk a plenáris ülésen elhangzottakból ad ízelítőt.

Balog Zoltán püspök az Ef 6,10kk. versei alapján tartotta a nyitó áhítatot. Elhangzott, hogy az egyház küzdelme nem emberi erőfitogtatás és nem „térfoglalás”. Gerhard Sauter egy megjegyzését idézve arra mutatott rá: az evangéliumnak nem teret kell teremteni, hanem teret kell engedni. Saját korábbi püspöki programját is ennek fényében vizsgálta felül, és személyes megküzdésként beszélt annak felismeréséről, hogy nem mindig cselekedni és elfoglalni kell a teret, hanem engedni Isten munkáját érvényesülni. Varga Zsigmond kommentárját idézve hangsúlyozta: aki az egyházban más fegyvert használ, mint az élő Igét, az valójában nem bízik eléggé Isten Igéjének erejében. Az egyház ereje ugyanis nem önmagából fakad, hanem abból az isteni erőből, amely Krisztus feltámadásában mutatkozott meg.

Trócsányi László, a Károli Gáspár Református Egyetem rektora a jog és a keresztyénség kapcsolatát vázolta fel történeti kontextusban. Felidézte, hogy ez a viszony korántsem problémamentes: Pál szeretethimnusza az emberi együttélésben nem a jogot, hanem a szeretet útját állítja előtérbe, Luther pedig kifejezetten élesen fogalmazott a jogászokról. A római jog ugyanakkor túlélte a birodalom bukását, a középkori keresztyénség pedig maga is jelentősen formálta a jog fejlődését. Előadásának végső következtetése az volt: minden tudományterület valamiképpen találkozik a keresztyénséggel; a kérdés az, hogy korunkban tudunk-e és akarunk-e ezzel a találkozással valamit kezdeni.

Literáty Zoltán, a KRE Hittudományi Karának dékánja Pál Római levelének doxológiájából kiindulva arra mutatott rá, hogy a teológia summája az Isten magasztalása. Mint fogalmazott, sokan úgy gondolják, hogy a teológia az Istenről szóló szavakkal indul, valójában azonban az Istenhez szóló szavakkal kezdődik. A Doktorok Kollégiumának szekcióiban végzett tudományos munka céljaként is Isten nagyságának felismerését és dicsőítését állította a résztvevők elé.

Karasszon István, a KRE professzora „Az ima műfajai a Bibliában” című előadásában a zsoltárok hagyományos műfaji besorolását vizsgálta. Hans-Peter Mathys Dichter und Beter című munkájából kiindulva azt a hipotézist fogalmazta meg, hogy a megszokott kategóriák nem minden esetben alkalmasak a zsoltárok leírására, maguk a zsoltárműfajok is teológiai reflexiók során formálódtak. A himnuszok, hála- és panaszénekek mellett a bölcsesség- és királyzsoltárok kérdését is érintette. Christoph Barthot – akit megítélése szerint méltatlanul elfeledett ószövetségesként tartunk számon – annak gondolata kapcsán idézte, hogy a bizalomzsoltárok a panaszzsoltárokból nőhettek ki. A királyzsoltárok iránt érdeklődők figyelmébe pedig Németh Áron könyvét ajánlotta. A komoly szakirodalmi hátteret és nehéz kérdéseket anekdotákkal, humoros betoldásokkal tette oldottabbá; olyan természetességgel beszélt a zsoltárkutatás rejtelmeiről, mintha egy kávé mellett vezetné be hallgatóit a témába.

Papp Anette, a KRE Hittudományi Karának docense „Imádság és ének” című előadásában az éneklés eredetét, emberre gyakorolt hatását és istentiszteleti szerepét járta körül. Kálvin gondolatával indított: amit Isten üdvösségünkre adott, az ne váljék kárhozatunkra, a zene ne szolgálja az erkölcs megrontását. Az éneklés nem egyszerűen művészi forma – kezdte előadását –, hanem az emberiség ősi kommunikációs eszköze; már a beszélt nyelvet megelőzően is létezhetett valamiféle dallamos, vokális közlés. A zene ősidők óta szerepet kapott a transzcendenssel való kapcsolatban: Isten és ember viszonya párbeszéd, ennek kitüntetett helye pedig az istentisztelet. Csomasz Tóth Kálmán és Békési Sándor gondolatait idézve arra is utalt, hogy az ének forrása végső soron Istenben van, a földi gyülekezet éneke pedig a mennyei közösség visszfénye.

Az előadó a zene rendet és káoszt teremtő hatásáról is beszélt. Már Platón is mérlegelte, milyen zene formálhat jó polgárt, a keresztyén gondolkodás pedig szintén erkölcsformáló erőt tulajdonított neki. A zene jót és rosszat egyaránt felszínre hozhat, a közös éneklés ugyanakkor segíti az emberek egymásra hangolódását és közösségi kötődését. A zsoltárok Papp Anette értelmezésében nem pusztán ritmikus szövegek, hanem Isten népének imádságai. Kálvin nyomán hangsúlyozta: a szöveghez méltó, fegyelmezett dallamformákra kell törekedni, mert Isten dicséretének kifejezési formája sem lehet méltatlan tárgyához.

Előadásában nagy bibliai ív rajzolódott ki: Mózes énekétől, az „Énekem az Úr” megszólalásától egészen a Jelenések könyvének üvegtengeréig, ahol a megváltottak Mózesnek, Isten szolgájának és a Báránynak énekét éneklik. Az ének így nem csupán az istentisztelet egyik elemeként jelent meg, hanem Isten népének egész történetét végigkísérő válaszként: a szabadítás megtapasztalásától az eszkatologikus dicsőítésig. Papp Anette idézetet öltött idézetbe: a bibliai kezdetektől Kálvinon és a magyar református egyházzene meghatározó gondolkodóin át az új református énekeskönyv előszaváig vezette hallgatóit.

Barta Zsolt, a PRTA docense „Egy szívvel és egy szájjal: A liturgikus imádkozás tartalmi és formai szempontjai” című előadásában az imádság személyes és közösségi jellegét vizsgálta. Ravasz Lászlóra hivatkozva hangsúlyozta az állandó imádságok szerepét, miközben a szabad imádságot inkább a személyes lelki gyakorlathoz kapcsolta. Jézus „belső szobáról” szóló tanítása nem az imádkozó elszigetelését, hanem a zavartalan Istenre figyelést szolgálja, ugyanakkor az első keresztyének számára az imádság közösségi esemény is volt. Pál tanítása szerint az istentiszteleten mindennek az egyház épülését kell szolgálnia, ezért a liturgikus imádság formája sem közömbös.

Az előadó arra is kitért, hogy a kötött imádságot olykor még kegyes emberek is bizalmatlanul fogadják, pedig az egyház történetében meghatározó szerepe volt. A városi és az aszketikus imaélet eltérő formái kölcsönösen hatottak egymásra, és együtt alakították az egyház imádságos gyakorlatát. Walter Brueggemannra hivatkozva végül arra mutatott rá, hogy a keresztyén imádságnak sajátos beszédmódra van szüksége: nem egyszerűen átvennünk kell mások valóságértelmezését, hanem Isten szabadító tettei által meghatározott gondolkodásnak és életnek kell formálnia beszédünket és imádságunkat.

Az imádságról és az Úr imádságáról rendezett kerekasztal-beszélgetést Hodossy-Takács Előd, a Doktorok Kollégiuma főtitkára moderálta. Szabó Lajos humorral jegyezte meg, hogy református teológián ritkán hall ennyi Luther-idézetet, majd maga is a reformátort idézte: imádság nélkül keresztyénnek lenni éppoly lehetetlen, mint lélegzet nélkül életben maradni. A következő nemzedék imádságos örökségének fontosságára is felhívta a figyelmet. Pap Ferenc egy korábbi prédikációjának gondolatát idézte fel, amelyet idővel így fogalmazott át: „Európa vagy imádkozik, vagy nem lesz.” Dejcsics Konrád számára elsősorban a meditáció és a zsoltárok kapcsolódtak az imádsághoz, Darvas István pedig Anna történetén keresztül az imádság bensőségességére és a zsidó hagyomány kötött gyakorlatára irányította a figyelmet.

A komoly teológiai kérdések mellett a humor is rendre helyet kapott a beszélgetésben. Darvas István a kötött imádságok olykor nehezen érthető nyelvéhez egy futballszurkolói mondást hozott példaként: „Mi akkor is győzünk, ha kikapunk.” A mondat szó szerint nézve ellentmondásos, mégis érthetővé válik, ha mögötte meglátjuk azt a belső vágyat és reménységet, amely megszólaltatja. Hasonlóképpen a kötött imádság szavai sem mindig fejthetők meg pusztán szó szerinti jelentésük felől: az imádkozó egy örökölt nyelvbe lép bele, amely olykor többet hordoz annál, mint amit első hallásra megért belőle.

A beszélgetés egyik központi kérdése a kötött és a szabad imádság viszonya lett. A kötött szövegek megóvhatnak attól, hogy imaéletünk beszűküljön és mindig ugyanazokat a gondolatokat ismételjük. Darvas István a zsidó liturgikus imádság hagyományhűségéről beszélt: a kötött ima nem zárja ki a személyes megszólalást, az imakönyv örökségéhez való viszonyt pedig az „óriások vállán állás” képével érzékeltette. Szabó Lajos a minőség követelményét hangsúlyozta: az imádság nem lehet egyszerűen „szabadon ömlesztett” szöveg. Dejcsics Konrád a katolikus gyakorlatból kiindulva ugyancsak a liturgikus örökség megőrzésére mutatott rá. A beszélgetésből így az imádság mint személyes megszólalás, közösségi örökség és igényes liturgikus nyelv képe bontakozott ki.

A szekciók tanácskozásain a Tiszáninneni Református Egyházkerület intézményeinek képviselői, továbbá gyülekezeti lelkipásztorok is részt vettek, hozzászólásaikkal, áhítatok tartásával és előadásokkal gazdagítva a Doktorok Kollégiuma munkáját. A szekcióülések nyitottak, és várják a különböző tudományterületek iránt érdeklődőket akár hallgatóként, akár előadóként. Ez a lehetőség a következő években különösen is fontos lehet a Tiszáninneni Református Egyházkerület lelkipásztorai számára, hiszen a tudományos munkában való részvétel a tanulmányi munka ösztönzése mellett a kreditszerzéshez is hozzájárulhat.