„Vigyázzatok, hogy senki senkinek rosszért rosszal ne fizessen; hanem mindenkor jóra törekedjetek úgy egymás iránt, mint mindenki iránt.” (1Thessz 5,15)

Ma, amikor meg kell szólalni, összeszorul a torkunk. 106 év után is fáj az, ami egykor ezer évig összetartozott, most egymástól elválasztva, leválasztva folytatja útját a népek tengerében. Már átélte nemzetünk, mit jelent három részre szakítva lenni. 1526 és 1541, Mohács és Buda eleste után a Török Hódoltságban, a Magyar Királyságban és az Erdélyi Fejedelemségben élte tovább szétszabdalva életét. Mégis képes volt meggyógyulni, újraépülni, a sebeket begyógyítani. A magyar nyelv, a Szentírás, a szokásvilág mind a felépülést és a megőrzést munkálták. Valamint azok az államférfiak, mint Bethlen Gábor vagy I. Rákóczi György, akik a Szentírással keltek és feküdtek. Rákóczi „bibliás” jelzőt is kapott, jelmondata is a Szentírásból származott: „Nem az akaróké, nem a törekedőké, hanem a rászorulóké Isten kegyelme.” Ha akkor nincs Erdély, kérdés, hogy ma van‑e magyar egyáltalán.

Korunkban is az elszakított területeken élőkben azt kutatjuk, azt keressük, hogy mi az a különleges lelki, szellemi, emberföldrajzi sajátosság, ami felettébb gyógyító erővel hat a nemzetre.

1920. június 4‑én ismét megcsonkították hazánkat, és olyan sebeket kapott, amitől talán más nemzet ki is vérzett volna. Kész volt az amputáció, magára hagyták, és várták csendes elmúlását. Teleki Pál gróf fogalmazta meg, hogy ezek a határok nem maradhatnak fenn sokáig, mert a természet, a gazdaság és az emberi igazságérzet ellen valók. Híressé vált „vörös térképe”, amellyel nem geopolitikai, hanem etnikai alapon szerette volna a tárgyalásokat befolyásolni: láttatni, hogy a Kárpát‑medencében egy tömbben él a magyarság.

A magyar nép igazságot szeretett volna. Sokakban ma is forr az indulat és a düh, amikor mindarra a veszteségre, szenvedésre és pusztulásra gondol, amit Trianon okozott és okoz ma is. Egyik ismerősöm, amikor francia márkájú autót vásároltunk, azt mondta, hogy ő bizony Trianon miatt soha nem venne semmit, ami francia. Milyen sokszor teszünk lekicsinylő, leértékelő megjegyzéseket a szomszédjainkra! Megbélyegezzük a nemzeteket, még az újabb generációkat is valamiért, ami több mint száz éve történt.

Az ige azt az egyszerű irányt mutatja, hogy a rosszért rosszal ne fizessünk. Ebben a rossz az, ami ért bennünket: Trianon. Nem a rossz halmozására hív az ige. Jézus tűrte, ahogy Ézsaiásnál olvassuk: „Mint a bárány, amely néma az ő nyírói előtt.” Amikor Jézust bántalmazták, megalázták és kivégezték, akkor imádkozott a római katonákért: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.” Ez nem gyengeség, nem passzivitás, hanem Isten országának ereje.

A rosszra a válasz a jó; az egyedüli jó válasz, ha a jóra törekszünk. Amikor Pál Thesszalonikában jár, az egész város felzúdul, és elüldözik onnan. Mégis, amikor levelet ír nekik, a legnagyobb odafigyeléssel, gondossággal, szeretettel teszi ezt.

Charles és John Wesley voltak az 1700‑as években a metodizmus elindítói. Charlesnak tíz gyermeke volt. Egy alkalommal megkérdezték tőle, melyiket szereti közülük a legjobban. Charles azt mondta, hogy amelyik beteg, azt szereti a legjobban, egészen addig, amíg meg nem gyógyul. Ha valamelyik távolra utazik, akkor azt szereti a legjobban, amíg vissza nem ér.

Számunkra is tanulságos ez a válasz, ha arra gondolunk, hogy a rosszat a jó cselekvésével tudjuk gyógyítani. Mi és nemzettestvéreink is megsebesültek, belebetegedtek Trianon hatásába. A határok felhúzásával, az állami berendezkedés rájuk kényszerítésével távol kerültünk egymástól. Ebben a helyzetben mi sem tehetünk mást, mint amit Charles Wesley mondott: őket kell szeretnünk a legjobban.

Arra is gondolnunk kell, hogy nemcsak a véreink kerültek távol tőlünk ezzel a trianoni tollvonással, hanem azok is, akik szemében a magyarság tövis lett a testükben. Irányukba sem ússzuk meg kevesebbel, mint hogy még jobban szeressük őket. Az egyiknél lehet édes, a másiknál lehet keserű az a szeretet, de minden esetben isteni és hatásos.