Augusztus 20-án az új kenyérért és hazánkért egyszerre adunk hálát. A kenyérben benne van az ember munkája, de benne van mindaz is, amit nem mi adtunk: az eső, a napsütés, a növekedés csodája. Államalapításunk ünnepe pedig arra emlékeztet, hogy több mint ezer esztendővel ezelőtt őseink nemcsak országot építettek, hanem ennek a népnek a jövőjét a keresztyén Európában keresték. Azóta változtak határaink, változtak a rendszerek, volt bőség és nélkülözés, mégis megmaradtunk.
De ahogyan a tegnapi kenyér nem lakat jól ma, úgy a tegnapi hitből sem lehet ma élni. Keresztyén örökségünkre büszkék lehetünk, de a hitünk csak akkor tart meg minket, ha életünkké válik.
Ezért az ünnepi kenyér túlmutat önmagán. Arra emlékeztet, hogy nemcsak testünk, hanem lelkünk is éhezik. Nem elég beszélni a kenyérről, abból kell élni. Nem elég keresztyén múltunkról beszélnünk. Ha Krisztus nincs jelen a mában, döntéseinkben, egymás iránti felelősségünkben, irgalmunkban és reménységünkben, akkor hitünk csak örökség marad, nem pedig életet formáló valóság.
Egy országot fel lehet építeni törvényekkel, házakkal, utakkal, emberi akarattal, de annak valódi lelki tartást és jövőbe vetett reménységet csak Isten adhat. Ezért amikor ma hálát adunk az új kenyérért és hazánkért, Krisztus szava bennünket is megszólít: „Én vagyok az élet kenyere: aki énhozzám jön, nem éhezik meg…” (János 6,35)