Szalay László Pál: A kultúrát ünnepeljük január 22-én. Az ünneplés közepette ellendrukkerekkel is találkozunk. A kultúra természetéhez tartozik, hogy törésvonalakat is kialakít társadalomban? 2002-ben Kertész, 2025-ben Krasznahorkai elismerése nem váltott ki idehaza egyöntetű éljenzést. Azért lehet, van okunk az ünneplésre?

Nyiri Péter: Ha van (lenne) nemzeti minimum, annak szerves része (lenne) az a tételmondat, még inkább történelmi tapasztalat, hogy a kultúra nemzetmegtartó erő, ezért őriznünk és gyarapítanunk kell; és persze továbbadnunk az újabb és újabb nemzedékeknek. Bevallom, Kertész Imre és Krasznahorkai László életművét nem ismerem alaposan, a kellő mélységben (Kertészét valamivel jobban), de nyilvánvalóan olvasok tőlük műveket a jövőben (ha nem is sokat), hiszen irodalmi Nobel-díjat kaptak. Ez a nemzetközi szakma vágyott elismerése, magyar irodalmi teljesítményt értékeltek nagyra, abban az összevetésben, abban a mértékrendszerben a legmagasabbra. Azért mondom így, mert az ízlések nem egyformák, s a megítélést, az ünneplést a világfelfogás is meghatározza (nyilván a politikai gondolkodás is, ezt láttuk). Én magam a klasszikus irodalmat ismerem elsősorban, és ha időm van, annak szövegeit olvasom, a nyelvi szépséget és a lélekemelő tartalmat keresem. Számomra a derűlátó életszemlélet, cselekvési modell a rokonszenesebb. A Jóisten által teremtett világ tele van örömmel és szépséggel, s ehhez az ember maga is hozzá tud tenni, például a művészet által. Ismertessük meg a valóságot (a veszélyeket, a nehézségeket is) a fiatalokkal, de ne titkoljuk előlük, hogy: „Az Élet él és élni akar”. Az bizonyos, hogy a magyar irodalom (a kezdetektől a jelenkorig) rendkívül gazdag, mindenki megtalálja benne, amit (éppen) keres.

Szalay László Pál: A bölcsész diplomák értéke a piacon talán jelenleg nem a legerősebb. A kultúra terjesztése mégis szent küldetés, és vannak elhívott harcosai, akik nem az árfolyam szerint választják hivatásukat. Mit lehet ma mondani azoknak, akik válaszút előtt állnak? Mivel lehet kedvessé tenni a kultúrmunkát a felnövekvő nemzedéknek?

Nyiri Péter: Miközben a digitális világ, a mesterséges intelligencia, vagyis az alkalmazása tör előre (tehát a használói lendítik előre nagy sebességgel), azt látom, hogy a felfordult világban a helyes vagy helyesnek vélt döntésekhez igenis határozottan a természetes intelligenciára van szükség. És ezt segítheti a műveltség, a széles körű tájékozottság. Az irodalomnak, a történelemnek, a nyelvnek az ismerete is. A nyelvi felvértezettség (a gazdag szókincs, a jó kommunikációs képességek) „versenyképesebbé” teszik az embert az élet minden területén. Nem szabad engednünk klasszikus, a humán műveltségből. Éppen azért, mert ez embert, önmagunkat, közösségünket ismerjük meg általa. És a kultúrával foglalkozás, a szervezés és a kulturális teljesítményekből való táplálkozás is rendkívüli erejű közösségteremtő és közösséget összetartó tevékenység. Erre pedig, a ’mi egy közösséghez tartozunk’ élményére ma kiemelten szükség van. A kultúra egyébiránt gazdasági tényező is: kikapcsolódást kínál sokak számára, része a turizmusnak, ne becsüljük alá értékét és jelentőségét. Abaújban, Zemplénben például nagy szükség van a kulturális szakemberekre, hiszen egyre több a látogató, a kiránduló, és egyre több a kulturális helyszín.

Szalay László Pál: A Himnusz ennek a napnak az origója. Mennyire égett/ég bele az emberek tudatába a Nemzeti imádságunk? Mennyire van benne a magyar ember lelkisége? A Himnusznak mi az aktuális mondanivalója?

Nyiri Péter: A Himnusz nemzeti imádság, felhívja a figyelmet az Isten felé fordulás fontosságára: arra, hogy a nemzeti közösségnek is az Isten kegyelméből és szeretetéből kell táplálkoznia, ha meg akarja tartani önmagát. A Himnusz foglalata a magyar sorsnak, a magyar léleknek is. De vajon borús, gyászos szöveg ez? Van benne, igen, ami elkeserítő, elég csak ezt idézni: „Hányszor támadt tenfiad/Szép hazám kebledre.” Mégis, szól belőle derű és biztatás. Az egyik a már említett: a bizalom, hit az Isten gyógyító, nemzetmegtartó áldásában. És ezt olvassuk: „Hozz rá víg esztendőt,” És: „Megbünhödte már e nép/A multat s jövendőt!” Remélhetjük a víg esztendőket, ha megtartjuk hitünket. És miután annyi minden történt velünk, harcoltunk, hibáztunk, vétkeztünk, bűnhődtünk – megvan a tapasztalatunk, a tudásunk, hogy a jövőben jó döntéseket hozzunk. Ez tanulság a ma (és a mindenkori jelen) számára. Használjuk-e ezt a tudást?

Szalay László Pál: Kölcsey életében a hit milyen szerepet játszott, hogy egy ilyen monumentális, emelkedett imádságban foglalta össze a magyar sorsot?

Nyíri Péter: „Semmi sincs, ami az emberi szívet annyira felemelhetné, következőleg az élet mindennapi jeleneteiben s a szenvedélyek és indulatok örök ostromában hozzáragadt szennytől annyira megtisztíthatná: mint az istenség nagy gondolatával foglalatoskodás.” Ezt írta Kölcsey a Parainesisben, amely mű kötelező olvasmány mindenki számára, tudásgyarapító, lélekemelő és megvilágosító erejű szöveg minden életkorban. Kölcsey kálvinista családban született, kora egyik legműveltebb, legolvasottabb alkotója, a reformkor kiemelkedő alakja volt. „… minden emberi salaktól tiszta szellemiség és megszemélyesített erény” – írta róla Kossuth Lajos. Hitt az Isten erejében, a hazában, a műveltségben, de abban is (és ezt maga is gyakorolta), hogy mindezekért tenni is kell. A Töredékek a vallásról (1817) című írásában a vallást a nemzetet összetartó kötelékként, közösségi élményként értelmezte, és a vallási tolerancia mellett érvelt. Megérlelt gondolkodású, bölcs ember volt, bölcsességéből művei által ma is táplálkozhatunk.

Szalay László Pál: Széphalomban, hogy ünneplik idén a Magyar Kultúra Napját?

Nyiri Péter: Sátoraljaújhely a magyar nyelv városa, Széphalom Kazinczy földje, itt van a Kárpát-medence egyetlen anyanyelvi múzeuma: A Magyar Nyelv Múzeuma. Minden évben a Nyelvmúzeum Kossuth Lajos Termében (a nagy szónok Kossuthról neveztük) tartja Sátoraljaújhely Város a magyar kultúra napi ünnepségét. Ünnepi beszéddel, szép műsorral, melyben szinte mindig szerepelnek gyerekek, valamelyik újhelyi iskola vagy éppen óvoda tanulói. És ekkor adjuk át a város közművelődési díját. Ebben az évben Tusnády László professzor, irodalomtörténész, italianista, író, költő, műfordító kapja a kitüntetést. Egyetértéssel írom az ő hitvallását: „A legtöbb áldozatot a jövőért kell meghozni. Ha ezt a munkát hittel végezzük, akkor ez a jövőre fordított erő átalakul, és nem áldozat lesz, hanem boldogságunk forrása.”