Azzal kell kezdenem, hogy a nyelv, anyanyelvünk Istentől kapott adomány. A kimondott és leírt szó a teremtő erejű isteni szónak halvány visszfénye csupán, de a maga földi bűvkörében hat, maga is teremtő erejű. A szóval lehet simogatni, vigasztalni, gyógyítani, Istenhez közel vinni, közösséget építeni, a jó szó lehet „Tévelygőnek hívó harang / Roskadónak testvéri hang”, ahogy Gárdonyi Géza írta a Bibliáról. De a szó sérthet, bánthat is, életpályát törhet derékba, viszályt szíthat, köteléket oldhat, közösséget bonthat. A nyelvhasználat cselekvés, mely erkölcsi felelősséggel jár. Rendkívüli tétje van annak – az én sorsomat és mások sorsát, életét illetően is –, hogy szavaimmal szeretek, építek, vagy rombolok, gyűlölök, szétszórok. Amikor az első teljes magyar nyelvű bibliafordításra gondolunk, a nyelv erkölcsi hatására is gondolnunk kell, hiszen a szó erkölcsi ereje a Szentírásban ragyog fel legtisztábban. És azt a nyelvet, amelyen megszólal az Isten Igéje, még jobban kell óvnunk, őriznünk!

Amikor Luther megjelentette az első teljes német bibliafordítást, azt írta, hogy akkortól kezdve a német nyelv szent lett. Szent két értelemben is: szent, mert most már Isten üzenetét hordozza már ez a nyelv is; és szent, mert éppen ezért ehhez a nyelvhez most már másképpen kell viszonyulni, most már ez a nyelv Isten nyelve is. Károli fordításával a magyar nyelv is szent lett. „Az örök Isten beszél magyarul” – írja Reményik Sándor. A fordító című versében. Szilágyi Ferenc pedig „Názáret pannoni párjának” nevezte Vizsolyt. A nyelv élete, életereje szempontjából ez rendkívüli esemény, mert egyúttal élővé, az isteni történettel való folyamatos kapcsolattartásra késszé tette a magyar nyelvet – mindenki számára. „szövöd fénybe a nyelvet, a hont!” – írta Szilágyi. Valóban: a fordítás által Isten Szava beragyogta a magyar nyelvet, és felragyogtatta a benne, a nyelvben meglévő fényt.

A Biblia fordító Károlyi és munkatársai a tiszta magyar szóra törekedtek, a magyar nyelv szólásának módját követték. Nem volt egyszerű feladat: a bibliai nyelvnek egyszerre kellett kifejeznie a hétköznapi dolgokat és az elvont fogalmakat - hétköznapi szavakkal kell megneveznie az elvont, teológiai fogalmakat. „Az Igének kerestek magyar igéket.” – írta Reményik. A bibliai nyelv kiterjesztő jellegéről beszélhetünk, a fogalmi kiterjesztésekről – mert új jelentések képződtek. Atya, apa, fiú, úr… ezek a köznapi szavak fokozatosan elvont jelentést kaptak, ahogy a családfő jelentésből az Isten megnevezése lett. Vagy ott van az ige szó, amely jelentései ezek: Isten beszéde, tízparancsolat, Isten törvénye általában, szó és törvény, illetve a Fiú, Jézus. De említhetjük, hogy miként kapott elvont jelentés pl. a megváltás, a kegyelem, a tanítvány, a szövetség vagy a törvény szó. Ezeknek az elvont jelentéseit a bibliai narratíva hozta létre, az hozta be a szókincsbe. Számos esetben tehát bővül, gazdagodott a jelentésszerkezet, így gazdagodott a nyelvi készlet, sok jelentésre rárakódtak még jelentések. És ezek a jelentések rögzültek, beleszervesültek a nyelvhasználói tudatba, a nyelvbe – mert a teljes, igen hosszú szövegben következetesen ismétlődtek, ezalatt megismerhetővé váltak, a nagy szövegegész során gyakoriak, bizonyos értelemben szokásossá váltak. Ráadásul itt találkozhatott az olvasó először a teljes szöveggel magyarul, itt tárult fel előtte a maga egészében az összefüggésrendszer, mai szóval a hálózat, a jelentéshálózat, fogalmi hálózat.

A közvetítő nyelv meghatározza a világképet – az isteni történetet ebből a nyelvből, ezen a nyelven ismerjük, s ez befolyásolja is a képünket róla. Tehát maga a téma előhívja a nyelvet, a stílust, a hangulatot. Mivel ez a nyelv a hordozója ennek a fontos és mindent átfogó, mindennel érintkező témának, élő nyelvként él bennünk, s meghatározza a beszédmódunkat. Nemcsak a stílusa, formája, hanem egész egyszerűen az elsősége miatt. Tehát ez a nyelv továbböröklődik, s mindig élő nyelv lesz, merthogy ez az Isten igéjének nyelve. Szerintem ezért sem kerülhette meg a Károli-bibliát a katolikus Babits (a Jónás könyve írásakor), nem kerülhette Ady vagy mások sem. Említhetjük Juhász Gyulát, Tóth Árpádot, Németh Lászlót, Móricz Zsigmondot, Áprily Lajost, Dsida Jenőt, Sütő Andrást, Kányádi Sándort. Mert aki az Isten igéjéről, annak nyelvén beszél, az valamilyen módon mindig Károli nyelvén is beszél. Ez a nyelvi egységesülésben is fontos tényező.

A Károlyi-stílus hiteles magyar bibliás beszéd lett, s alkalmassá vált az elterjedésre: „Leszállt a „tudósok, urak és nép rétegeibe... S a szószékről lenyúlt a mindennapok szóhasználatába s az egyszerűbb emberek képzetkincsébe is. Száz kiadásában egyre mélyebb gyökeret eresztett belénk, s odakerült parasztapáink almáriumára s nagyanyánk pápaszemtokja alá”. Németh László jól megragadta a nyelvhasználati fordulatot: a szószékről a mindennapok szóhasználatába – a kevesebbek által ismert „szaknyelvből” mindenki nyelve, érthető-elérhető története lett az emberiség legnagyobb története, a Történet.

Az első teljes magyar nyelvű bibliafordítás bizonyította nyelvünk alkalmasságát. Hiszen az a nyelv, amely alkalmasnak bizonyult az Isten igéjének közvetítésére, az isteni történet, a krisztusi történet elbeszélésére, akkor bizonyára alkalmas a világ egyéb dolgainak az elbeszélésére is. Megméretett a legmagasabb mércével, azt, hogy elmondható, kifejezhető rajta, általa a legnagyobb is. Ahogy Reményik mondta: Károlyi „A Legnagyobbnak fordítója volt/a Kijelentés ős-betűire alázatos nagy gonddal ráhajolt.”

Isten óvja a csodálatos magyar nyelvet! Hálás szívvel emlékezünk a bibliafordítókra, aki oly sokat tettek anyanyelvünkért.

Nyiri Péter

A Magyar Nyelv Múzeuma igazgatója

az Anyanyelvápolók Szövetsége és a Kazinczy Ferenc Társaság elnöke