A húsvétra felkészítő negyvennapos böjti időszak lényege a figyelem, a világ zajának lehalkítása bensőnkben, hogy képessé tegyük magunkat arra, hogy találkozzunk Isten igéjével.
Hajdan „a református egyházi rendtartások szigorúan előírták a böjt, az imádság, az adakozás (alamizsnálkodás) hármas egységét, amely a 19. században kezdett megkopni, a 20. században kötelező érvényként megszűnt, ámde a népi vallásosságban szigorúan tovább élt, vagyis a korábbi egyházi rendelkezések egyházias szokásokká lettek, amit önként vállaltak”, olvasható S. Lackovits Emőke néprajzkutató A böjt és böjtölés a református közösségekben című írásának 1. részében.
A böjt nem csupán az ételben, italban való mértékletességet vagy az azoktól való tartózkodást jelentett, hanem szóböjtöt (veszekedés, megszólás, csúnya beszéd, káromkodás, rágalmazás, haragtartás tiltása), a fül böjtjét (nem kell mindent meghallani) és a szem böjtjét (nem kell mindent meglátni) is.
Mint ahogy azt a néprajzkutató írja, mindezekhez fokozott, intenzív imaélet kapcsolódott, több helyen pedig az adakozást is nagyon komolyan vették ilyenkor. Különösen hangsúlyos volt az ételben-italban való önmegtartóztatás, a szóböjt és az imádkozás.
Mivel a böjti életgyakorlatok mára meggyengültek, érdemes a nagyböjt időszakában többet és tudatosabban imádkozni, hogy intenzívebbé váljon Isten akaratának keresése.
Az idei év, az imádság éve is arra hív, hogy a világot és magunkat elcsendesítve többet időzzünk Isten társaságában, hogy meghalljuk Őt.
„Amikor imádkoztok, ne legyetek olyanok, mint a képmutatók, akik szeretnek a zsinagógákban és az utcasarkokon megállva imádkozni, hogy lássák őket az emberek. Bizony, mondom néktek: megkapták jutalmukat.” (Mt 6,5)
(Címlapfotó: Balogh Csilla)