Gyakran megtörténik, hogy az ember nagy keserűségében elfordul Istentől, eltávolodik a vallástól, már nem érzi fontosnak az imádságot, a szeretetet, Jézus követését. Rossz dolgok történtek, túl sok lett a teher, és ez a helyzet igazságtalannak látszik. Magyar népünk sokszor átélte ezt a kísértést, szinte hallható hangon súgta a fülünkbe az Ördög: „Lám csak a hited mire jó? A hűséged hová vezet? Az a sok elmondott imádság. Csak por és hamu, nem hallja az Isten Hagyd az egészet, éld az életedet hit nélkül, becsület nélkül, elvek és álmok nélkül. Kaparj, gyűjts, szeresd a pénzt, az aranyat, már mindenki így él!” Igen, megtehetnénk, talán könnyebb is lenne, talán Európa is gyorsabban befogadna minket. De a magyar embernek ez nem megy könnyen. Ha mégis megteszi, s elkeseredésében a hátát mutatja Istennek, csalódottság lesz úrrá rajta, már élni sem akar.

Kevéssel is megelégszünk, csak hadd mondhassuk el imádságainkat, csak hadd adjunk hálát az életért, családért, a hazáért. Csak ennyi kell, de ebből nem engedünk, mert tudjuk, hisszük, hogy a többi megadatik! Soha nem szabad elfelednünk, honnan jövünk, ahogy azt sem, hová megyünk.

14 órakor Kezdődött. Meleg volt, de ennek ellenére sokan eljöttek. A 134. zsoltár néhány perc alatt gyülekezetté, testvérekké kovácsolt össze bennünket, onnantól kezdve egy emberként hallgattuk Géresi Róbert püspök urat a Szlovákiai Református Egyház püspökét, Barna Sándor püspök helyettes urat a Tiszáninneni Református Egyházkerülettől, Galuska Mihály római katolikus plébános urat Hidasnémetiből, és a felszólaló, gyülekezetet köszöntő, velünk együtt ünneplő lelkipásztorokat, esperes urakat és képviselő urat.

A Kodály Zoltán Férfikórus előadása azóta is visszhangzik bennem. Olyan tiszta, erős magyar lélekkel énekeltek, hogy szinte mozdulatlanul hallgattuk őket.

Thomka István, a helyi református gyülekezet gondnoka álmodta meg egykor az Összetartozás napját. Úgy tűnik, hogy ez nem csak egy egyszerű álom volt, mert azóta is itt a határvidéken az egymástól elszakadt gyülekezetek összegyülekeznek minden évben és emlékeznek. Csendesen, fájdalmasan, ahogyan gyászolni szokott az ember. A közösen énekelt zsoltárok mélyről törnek fel és az égig emelkednek.

S mivel együtt énekelünk, imádkozunk, majd beszélgetünk az asztalnál ülve, úgy enyhül a fájdalom, és bizakodóbbak leszünk. Egy idős testvérünk lelkendezve mesélte, hogy volt iskolatársaival találkozott, s már mondta is a történeteket, öröm volt hallgatni. Kisebb csoportokban álltak a testvérek, koccintottak, miközben mosoly ült az arcokon.

Ezek azok a pillanatok, amikor nem csak messziről szeretjük egymást, hanem egymás szemébe nézünk és rádöbbenünk arra, hogy az ilyen találkozások éltetik és táplálják a lelkünket. Mert összetartozunk, erről gondoskodik a Jóisten, a történelem és a jövő.