Sárospatak és a Sárospataki Református Kollégium összenőtt a nemzet történetével. Nem véletlenül mondta róla Petőfi Sándor, hogy itt tanyáznak a szabadság oroszlánjai. A teológiai képzésnek is mindenkor jó híre volt, nemcsak a hazai lelkészképző intézetek között, hanem határainkon túl is. Pákozdi László debreceni professzor zöldellő fának nevezte az akadémiát, amikor 1951-ben bezárták. Karl Barth, az intézmény tiszteletbeli professzora pedig dogmatikájának második kötetét a pataki teológiának ajánlotta.

A tanév kezdete előtt a Sárospataki Teológia diskurzusra hívta mindazokat, akik hivatalukból vagy személyes érintettségük okán szívükön viselik a lelkészképzés és az egyetem sorsát. A találkozó nem egyszerű helyzetértékelésnek indult: már az igei nyitány világossá tette, hogy az egyetem jövőjének kérdése egyben egyházi és lelki kérdés is.

Pásztor Gyula egyetemi lelkész az 1Krónikák könyve 28. fejezetéből olvasott igével adott iránymutatást. Azt hangsúlyozta, hogy ami miatt az egybegyűltek találkoztak, azt nem lehet pusztán parancsra, rutinból, tehetségből vagy anyagi erőből elvégezni. Isten nagy feladatot bízott az egyházra: az ő házát, egyházát, országát kell építeni. Ebben minden részletnek jelentősége van. A kérdés az, hogyan épülhet úgy Isten országa, hogy jelenléte átsüssön azok életén, akiket az Úr megszólított.

Patyán László rektorhelyettes a számok felől közelített az egyetem jelenlegi helyzetéhez. A hallgatói létszám 220–270 fő között mozog, ugyanakkor a képzés során több hallgatót veszítenek el, mint más hasonló képzésekben. A lelkészképzésre jelentkezők száma lassú, folyamatos csökkenést mutat. A számok azonban önmagukban nem adnak választ arra, miért történik mindez. Ezért a rektorhelyettes a visszacsatolás és a párbeszéd fontosságát hangsúlyozta, és a lelkipásztorok véleményét is kérte a képzési struktúra újragondolásához.

A kérdés így hamar túlmutatott a létszámadatokon: mi a teológia küldetése, és milyen kapcsolatban áll azzal az egyházzal, amelyhez tartozik?

Enghy Sándor rektor Kálvin Institutiójából és Barth gondolataiból kiindulva ezt a viszonyt vizsgálta. A teológia és az egyházkerület kapcsolata szerinte nem egyszerű birtokos viszony. A teológia feladata sem pusztán az ismeretek átadása, hanem az élet szolgálata. Az őrállót elhívása kötelezi az életért vállalt felelősségre, ugyanakkor Isten rendje teszi szabaddá mindenféle részérdektől. A püspök sem saját házának gazdája, hanem Isten házának sáfára: nem hatalma van, hanem hűséggel tartozik ahhoz, amire Ura megbízta.

Az utánpótlásról szólva Enghy Sándor arra is rámutatott: tavaly ugyanannyian érkeztek az intézménybe, mint ahányan távoztak, ám a számok itt sem mutatnak meg mindent. A kérdés az, miként lehet vonzó a teológia és maga az egyházkerület. Olyan kerületre van szükség – fogalmazott –, amelyben a teológia valóban él. Az intézmény 44 oktatójának tudását és szolgálatát pedig felajánlotta az egyházkerület számára. Gondolatát egy mondatban sűrítette össze: „Szükségünk van egymásra.”

Barna Sándor püspök Mit vár a kerület a teológiától? című előadásában abból indult ki, hogy valami félrement a kapcsolatban, de nem vezet előre, ha egymásban keressük a hibást. Ha a sikerek közösek, akkor a kudarcok is azok. Az eltávolodás nem most kezdődött, de ettől még lehet új lapot nyitni. Nem az a kérdés, hogy szükség van-e Patakra, hanem az, hogy a teológia valóban betölti-e azt a küldetést, amelyre rendeltetett. A jelenlegi állapotot nem lehet egyszerűen megszentelni.

Az ApCsel 2,42 alapján az apostoli tanítást, a közösséget, a kenyér megtörését és az imádságot állította a gondolkodás középpontjába. A teológia nem önmagáért létezik, nem díszítő elem és nem egyszerűen ismeretátadás: az egyház Isten igéje előtt tanulja és látja önmagát. A közösség pedig több annál, mint hogy emberek ugyanazon a helyen dolgoznak: együtt állnak Isten előtt.

A kenyér megtörésének képével arra figyelmeztetett, hogy ne egymást „törjük meg”. Krisztus asztalánál nem a magunk igazát kell az asztalra tenni, hanem testvérként kell egymással találkozni. Így nem az a döntő kérdés, hogy kinek van igaza, vagy ki mit vár a másiktól, hanem hogy vállaljuk-e együtt a feladatot, és hajlandók vagyunk-e nem egymástól várni az első lépést.

A püspök konkrét javaslatokat is megfogalmazott a kapcsolat helyreállítására. A teológia oktatói és hallgatói legyenek jelen az egyházkerület és a gyülekezetek életében, a kerület pedig fenntartóként és szakmai partnerként biztosítson kapcsolatokat és erőforrásokat. Kölcsönös jelenlétre, közös műhelymunkára, a lelkipásztorok továbbképzésének segítésére és az utánpótlás közös gondozására van szükség. A Szenátusnak is különleges felelőssége van: ne a megosztottság és a „kakaskodás” terepe legyen, hanem olyan közeg, ahol a keresztyén értékek érvényesülnek.

Mindez végül az egymásért vállalt felelősség kérdéséhez vezetett. A szeretetnek nemcsak szavakban, hanem cselekedetekben kell megmutatkoznia. Az egyház szeretete a szolgálat alapfeltétele, ahogyan az egymással vállalt közösség is.

Az előadásokat követő beszélgetésben hamar kiderült, hogy a problémák feltárását a résztvevők sem szeretnék megkerülni. Gordos Attila egervölgyi esperes szerint a belső gondokról őszintén kell beszélni. Az információáramlás hiányosságait és azt a hárító magatartást is szóvá tette, amely olykor akkor jelenik meg, amikor a teológia tényleges helyzetével kellene szembenézni.

Hasonló önvizsgálat jelent meg Tar László hozzászólásában is, aki a kérdést saját maga felől tette fel:

„Mit ronthattam el gyülekezeti lelkészként?”

Bár gyülekezetéből indult már teológus, azt tapasztalja, hogy a középiskolás korosztályhoz egyre nehezebb eljutni. Ugyanakkor arra is figyelmeztetett, hogy a lelkipásztorok éppen úgy túlterheltek, mint a teológia oktatói. A kölcsönös távolmaradás mögött ezért nem feltétlenül érdektelenség, hanem gyakran idő- és kapacitáshiány is áll.

Nagy Károly Zsolt ugyanezt a kérdést a másik oldalról világította meg. A teológia programokat, Kollégiumi Estéket, koncerteket és kiállításokat szervez, mégis sokszor kevés lelkipásztort érnek el ezek az alkalmak. A Sárospataki Füzetek olvasóközönsége sem olyan széles, mint lehetne. A kapcsolat hiánya tehát nem magyarázható egyetlen oldal mulasztásával.

Több hozzászólásban is megjelent az igény arra, hogy a teológia és a gyülekezeti szolgálat ismét közelebb kerüljön egymáshoz.

Kusnyír László abaúji esperes arra emlékeztetett, hogy az egyház nem csupán a helyi gyülekezetekben él: az egyházmegye és az egyházkerület is része annak a közösségi hálónak, amelyben a szolgálat történik. A lelkésztovábbképzés akkor lehet igazán eredményes, ha maguk a lelkipásztorok is motiváltak és érdeklődők. A fenntartói tanácsban pedig nagyobb szerepet kaphatnának azok, akik közvetlenül a gyülekezeti terepen dolgoznak.

Mészáros István zempléni esperes különösen a gyakorlati teológia területén kérte a teológia segítségét. Meghívta az oktatókat az egyházmegye lelkészértekezleteire, ugyanakkor annak lehetőségét is fontosnak tartotta, hogy a gyülekezeti lelkipásztorok bekapcsolódhassanak a tudományos munkába. Olyan találkozási pontokra van szükség, ahol a gyülekezetekben szolgálók és a teológusok kölcsönösen frissen tarthatják egymás tudását és tapasztalatait.

Ábrám Tibor ugyancsak a kapcsolat helyreállításának szükségességéről beszélt. Szerinte az eltávolodás folyamata évekkel korábban kezdődött. Felidézte az oktatók körében 2022-ben végzett felmérés tapasztalatait, amelyek ma is támpontot adhatnak. Korábbi előadásának tételmondatával arra is figyelmeztetett, hogy

egy református intézmény missziói látása nem lehet jobb, mint az őt fenntartó egyházi közösség igei látása.

Szemán Ákos, a fenntartó kuratórium tagja részletesen reagált a korábban megfogalmazott felvetésekre. Hozzászólásában több konkrétummal és háttérinformációval árnyalta az elhangzottakat, illetve tételes válaszokat adott a felmerült kérdésekre.

A beszélgetés egyik legerősebb visszatérő kérdése az utánpótlás volt. Kusnyír László így fogalmazott:

„Hol vannak Jézus Krisztus új vitézei?”

A kérdés azonban nem maradt puszta hiányérzet: a hozzászólásokból egyre inkább az rajzolódott ki, hogy az utánpótlás gondozását sokkal korábban kell elkezdeni.

Szőnyi Tamás borsodi esperes szerint már a jelentkezés előtt fontos lenne az egyházi és lelki háttér.

„Hű az Úr!”

igével kezdett hozzászólásában arra is figyelmeztetett, hogy a gyülekezeti tagok gyakran keveset tudnak arról, valójában mi történik a teológiai képzésben. A hallgatóknak erősebb gyülekezeti kapcsolatra, a jelentkezők kiválasztásánál pedig nagyobb körültekintésre lenne szükség.

Gólya Zoltán már az általános iskolások körében elkezdené a pályaorientációt. Ehhez kapcsolódva Szőnyi Tamás arra mutatott rá, hogy kiskamaszkorban már el lehet ültetni a gyermekekben a kérdést: ha felnőnek, mi lehet a szolgálatuk az egyházban – gondnokként, harangozóként, kántorként, presbiterként vagy lelkipásztorként.

Estók István ezt tovább szélesítette: a középiskolások mellett az egyetemistákat és a református pedagógusokat is érdemes lenne közelebb hívni Patakhoz. Külön figyelmet érdemelhetnek azok a gyermekek, akik hittanversenyeken vesznek részt, hiszen esetükben már megvan az érdeklődés és a fogadókészség.

Rácsok András arra mutatott rá, hogy amikor egy másik kerület teológiájára készülő fiatal püspöki ajánlást kér, alkalom nyílik vele a személyes beszélgetésre, ám ekkor a döntés többnyire már megszületett. Ez is azt erősíti, hogy a megszólításnak jóval korábban kell elkezdődnie.

Az utánpótlás kérdése szükségszerűen elvezetett ahhoz is, hogy miben rejlik Sárospatak sajátos vonzereje.

Fodor Ferenc azt kérdezte: mitől lehetne vonzóbb az egyházkerület teológiája azok számára, akik a gyülekezetekből lelkészi pályára készülnek? Korábbi javaslatát is felidézte egy, a Tokaj-Hegyalja Egyetemen létrehozandó egyetemi lelkészi státuszról.

Almási Ferenc más oldalról közelített. A teológiai képzés nyelvezetében használt szakzsargont – saját megfogalmazásával „kánaáni nyelvet” – akadálynak látja akkor, amikor az itt megszerzett tudást más egyetemen vagy világi területen kellene elismertetni. A világ változik, az egyház pedig sokszor csak követi a változásokat, ahelyett, hogy maga is részt venne bennük. Ugyanakkor saját gyülekezeti tapasztalata szerint Patak ma is vonzza azokat, akik nem megélhetést keresnek, hanem szolgálatukhoz szeretnének tudást szerezni. Következtetése egyértelmű volt:

„Sárospatakra szükség van! Pataki szellem ma is él!”

Egeresi Gábor ezt a pataki kötődést személyes oldalról erősítette meg. Szerinte akik ide érkeznek, azok mögött gyakran családi és gyülekezeti szálak húzódnak. Ezeket nem elveszíteni kell, hanem tudatosan megerősíteni és továbbépíteni.

Sohajda Levente Jézus szavát idézte: „közöttetek ne így legyen”. A folyamatok szerinte megfordíthatók, és éppen a mai helyzetben van még nagyobb szükség Patakra. A sárospataki sajátosságot és autonómiát nem problémaként, hanem megőrzendő értékként kell látni.

A beszélgetés végére nem születhetett minden kérdésre kész válasz. Mégis számos kézzelfogható javaslat hangzott el: szorosabb kapcsolat a gyülekezetekkel, kölcsönös jelenlét, a lelkipásztorok és oktatók közös műhelymunkája, korábban kezdődő pályaorientáció, tudatosabb utánpótlás-nevelés, nyitás a középiskolások, egyetemisták és pedagógusok felé.

A tanácskozás zárszava ezért nem a megoldottság érzését fogalmazta meg, hanem azt, hogy fontos állomáshoz érkeztek. A sok gyakorlati tanács mellett talán még fontosabb volt a beszélgetésre való hajlandóság és a kölcsönös segítőkészség megjelenése.

Ezzel vissza is érkezünk a beszélgetés egyik korábban elhangzott tételmondatához, amely egyben az egész tanácskozást összegzi:

Szükségünk van egymásra.