Gecse Attila a Csabai kapui Református Gyülekezet lelkipásztora, a Megyei Kórház kórházlelkésze május 11-én, Miskolc Város Napján, a Miskolci Nemzeti Színházban vehette át a Közgyűlés által adományozott Nívó -Díjat. Ez alkalomból kerestük fel egy beszélgetésre, a Kórház Kápolnájában.

Szalay László Pál: Vannak korai emlékeid a gyermekkorból? A kezdeti időkből, amikor az öntudatod ébredt?

Gecse Attila: Ugye én itt nőtem fel a
Kiliáni új lakótelepen, ahol még a fák nem értek az égig.

Megvannak óvodai illatok meg ízek, néha bejönnek….

Igazából, az anyai nagymamám, akihez jártunk, ő érdekes volt a számomra.

Egyébként volt egy ilyen domináns emlékem egy farsangról. Pásztorfiúnak öltöztem és azzal nyertem. Emlékszem jutalomként kaptam egy ilyen kis plüss oroszlánt. Úgy emlékszem kalapot viseltem, meg volt egy botom. A pásztorfiú jelmez jópofa volt, ami még feldereng.

Lakótelepen nőtem fel egy 3. emeleti  lakásban, 2 szobában. Nagyon fontos volt az anyai nagymamám, mivel télen mindig nálunk volt. Egy kétszobás lakásban négyen éltünk plusz a nagymamám. Ez ma már szinte elképzelhetetlen, hogy mi a bátyámmal meg a nagymama egy szobában laktunk.

Amikor nagymamám nálunk telelt mindig olvasott. Előttem van, hogy ült a fotelban és az ölében könyv van. Eleinte eljárt a könyvtárba könyvekért, aztán már mi hoztunk neki olvasmányokat.

Tőle tanultam meg mit jelent olvasni és ő volt az, aki minden este lefekvéskor imádkozott velem.
Tőle kaptam az első énekeskönyvet.
Nyáron pedig gyerekként ott nyaraltam.
És ugye nagymama volt az, aki délelőtt délután ment istentiszteletre.
Nekem megengedte, hogy délután már ne menjek.

Nagymamám élete példája volt az egyszerű puritán életnek. Erre tudom azt mondani, hogy hát igen, az volt az a protestáns életvitel, amit teljesen elfelejtettünk. Esetleg manapság csak nosztalgiázunk róla. Amit sokszor megkérdezek, hogy definiálnánk ma, mit jelent puritánnak lenni?
Nagyon nehéz ezeket újragondolni és főként megélni.

.

Szalay László Pál: Emlékszel arra, hogy mi volt az első gyászélményed? Ami a saját szomorúságod volt egy közeli hozzátartozó elvesztésekor?

Gecse Attila: A nagyapáimat nem ismertem. Apai nagymamámra emlékszem, hogy nagyon sírtam a temetésen. Neki vittem az ebédet vasárnap. Hozzá jártam és régi filmeket néztünk a tv-ben.  A temetésen szembesültem vele, hogy nincs többé.

Az anyai nagymamám esetében, aki Olaszliszkán élt, nem akartam elfogadni, hogy menthetetlen beteg. Arra is emlékszem, hogy úgy gondoltam, valamit csak lehet tenni érte. Amikor az apai nagymamám ment el, akkor általános iskolás voltam, amikor pedig az anya nagyanyám már középiskolás.

Sárospatakon volt nagymama a fiáéknál. Meglátogattam vonattal.  Ma is emlékszem, ahogy hazafelé vonatozok és bámulok ki az ablakon. Néztem a tájat és ott volt bennem a fájdalom. Akkor szembesültem vele, hogy ez lehetett az utolsó találkozásunk. Az dolgozott végig bennem, hogy még nem lehet, hogy elmegy.

Szalay László Pál: Ugye te is kerested magadban, hogy vajon mi vitt erre a segítő pályára? Mármint a teológián belül, hogy próbálj segíteni a gyászfeldolgozásban, illetve súlyos betegeket és családjaikat felkarold. Több helyen elmondtad, hogy anyukád az egészségügyben dolgozott és sokszor kísérted el, amikor betegeket látogatott. De magad is úgy vélekedtél, hogy konkrét pillanathoz nem tudod kötni ezt az irányultságot.

Gecse Attila: Igen, nem tudok erre konkrétan válaszolni, de az, hogy a betegek, az elesettek, az egészségügy az édesanyámon keresztül közel került hozzám, az biztos. Sokat kísértem őt betegekhez, ugye ő ment injekciózni, költözni.

Az is igaz, hogy a teológián ott volt Petőné Ági néni, akivel már akkor fordítottunk németből ilyen beteggondozási, kísérési szakirodalmat. Esti alkalmakon jöttünk össze, amikor ezekről a szövegekről beszélgettünk. Akkor valahogy készültünk ezzel rá, ha nem volt ez így kimondva, hogy a gyülekezetiben is vannak öregek és betegek.
Tényleg nem tudom, hogy miért vált fontossá a gyerekeken való segítés…
Aztán már nagyon domináns volt, hogy olyan fiatal orvosokkal, ápolókkal, szakdolgozókkal szolgálhattam együtt, akik nagyon nyitottak, lettek arra, hogy ne csak egy klasszikus gondozzuk, ápoljuk gyakorlat folytatódjon, hanem ennél jóval több.

Az volt még igazán nagy élmény, hogy találkozhattam olyanokkal, akik nem azt mondták, hogy legyen ló, vessző, paripa. A semmiből is el lehetett indulni. Nekem ez a mai napig egy olyan szép élmény, azt megélni, hogy áldást kapsz erre. Nézd már: lett ez is, lett az is. Nem csak falakba ütközött az ember, hanem adódtak lehetőségek. Külföldi ösztöndíjak, nemzetközi szakirodalom megszerzése, ezek mind egy-egy lépcsőfokot jelentettek.  Társat találsz, elindulsz egy úton. Mondhatom biblikusan, mint az emmausi tanítványok, hogy van egy közös cél. Lehet egy kicsit zúgolódni, elégedetlenkedni, de tudjuk, hogy merre megyünk és nem térünk le az útról.

Szalay László Pál: Most már könnyen beszélsz, ilyen előzmények után, ugye? Merthogy többször is elismerték a munkádat. Most a beszélgetésnek is az egyik apropója, hogy Nívó- Díjat kaptál Miskolc városától.  Előtte pedig volt a Megyei Príma Díj.
Gecse Attila: Igazából azt mondom, hogy ha a hiúságról beszélek, a Príma díjban abszolút a vállalkozói réteg volt, aki támogatott.
Abban se politika se más nem volt. Teljesen meglepetés volt maga a felterjesztés is.

Szalay László Pál: Mikor láttad, hogy lesz áttörés? Mert nyilván van a kezdet, amikor eufórikus állapot van, ez mindent átszínez, a nehézségeket és a sikereket is. Arra gondolok, amikor átfordul a lelkesedésből, egy kiszámíthatóbb, stabil állapotba. Amikor konkrétan lesz egy rendszer, ami elkezd működni és mások is elismerik.

Gecse Attila: Számomra akkor volt az a pont, amikor olyan emberek is odaálltak az ügy mellé, akikről nem gondoltam volna. Azt mondtam rá, hogy mindenki más biztos, de ő nem fog támogatni.
Valamint, amikor hitetlenek, abszolút nem keresztyén életet élők is csatlakoztak hozzánk. Viszont ezek az emberek a tetteikben sokkalta keresztyénibben viseltetettek, mint azok, akiktől reméltem az elfogadást és a segítséget.

Szalay László Pál: Mi a legkedvesebb része annak, amit csinálsz? Mindenkinek van ilyen, amit kimondottan szeret a feladatai között. Biztos van olyan része, ami lehet mások, kívülállók azt mondják rá, hogy biztos nehéz. Viszont te szereted és lelkesít ha azzal foglalkozhatsz.  

Gecse Attila: Igazából mindent találkozás ilyen a munkámban, a szolgálatomban.
Ezt tartom a legnagyobb ajándéknak. Illetve azt, ha a kórházra tekintek, milyen sokat kaptam azoktól, akik elmenőben voltak.

Ott volt Margitka néni, a szatmári irgalmas nővér. Ő egy apáca volt és úgy ragaszkodott hozzám. A mai napig őrzöm a keresztjét, amit megörököltem. 103 évesen halt meg.  Megkért, hogy imádkozzam azért, hogy el tudjon menni. Komoly beszélgetéseink voltak. Akkor kezdte a szolgálatát, amikor Gyimesközéplok Magyarországhoz tartozott, ott kezdett el tanítani. Ezek óriási ajándékok nekem, amik abban segítettek, hogy a vadhajtásaimat talán időben vagy egyáltalán valamikor visszametszettem. Formált abban is, hogy miként tekintsek sok materiális dologra.  

Szalay László Pál: Sokan úgy ismernek, mint aki zenél. Több zenekarban, formációban fellépsz. Aki zenél gondolom, hogy nemcsak játszik a hangszeren, hanem szereti hallgatni is a muzsikát. Mit szeretsz hallgatni? Van időd arra, hogy beteszel valamit és átadod magad a műélvezetnek?

Gecse Attila: Főleg komoly zenét szeretek hallgatni, vagy hogyha nagyon
felpörgött állapotban vagyok, akkor jazzt. Képzeld most a legutóbbi élményem az A38-as hajón volt. Miles Davis idén lenne százéves és az ő tiszteletére volt egy koncert. Ennek a keretében lépett fel Erik Truffaz svájci trombitás.   

Szeretek korán reggel hallgatni zenét, amikor otthon még alszik a család. Rengeteg cd-m és bakelitlemezem van. Hangulattól is függ, hogy mit teszek fel: Satie-t, Beethoven-t vagy éppen Bach-ot. Nagyon szeretem felfedezni a kortárs zenét is, ami megérint a lelkemet. Ami a csúcs tud lenni a zenehallgatásnak, azok a régi felvételek. Megmondom őszintén, hogy ilyen 70-es évekbeli felvételeken átérzem, hogy aki játszik spirituális ember. Nagyon ritkán hallgatok kortárs előadókat, akik lejátsszák a csillagos eget, mert azt tapasztaltam, hogy a szívük hiányzik belőle.

Nekem óriási élmény ez utóbbi években, hogy zenélek, és ezt együtt egy csapatban. Pedig 13 éves korom óta zenélek. Mindig hálát adok, hogy másokkal együtt zenélek és valamint előadunk. Hát ez szerintem ez egy olyan isteni csoda.
Kamarazenéltem is és az szintén nagy-nagy spirituális élmény volt. A zene Isten elfelejtett nyelve.

Szalay László Pál: Te egy beérkezett ember vagy. Nem vagy úgy kiéhezve az elismerésre, mint egy ifjú titán. De nyilván neked is van valamilyen viszonyulásod a díjhoz. Amikor megkaptad, milyen érzések fogtak el? Éreztél egyfajta visszaigazolást?

Gecse Attila: Tehát, amikor először felhívtak, akkor megijedtem, mert az volt bennem, hogy most megint ellenségeket gyűjtök.

Aztán ahogy szoktattam magam a gondolathoz az volt bennem, hogy kaptam egy visszaigazolást. Amit csinálok pár évtizede talán mégsem értelmetlenül teszem. De nem büszkélkedtem vele.
Megválogattam, hogy kinek mutattam meg,
vagy adtam tudtára a díjat.

Ami egyébként jólesett, hogy az egyik közgyűlési tag elmondta, hogy egyhangúan szavazták meg a Nívó-Díj odaítélését. Érdekes volt, az is alátámasztja, amit mondott, hogy a díjátadó utáni fogadáson mindenki odajött gratulálni. Én nemre, korra, vallásra, politikai beállítottságra való tekintet nélkül szeretnék szolgálni. Úgy gondolom, ha én krisztusi vagyok, akkor ennek ez a rendje.

Ha azt mondom neked a katonazenekar általa a legnagyobb öröm, hogy ma már bemegyek a katonaságba, úgy köszönnek, hogy áldás, békesség. Mondom, hogy megértették, hogy a legszebb köszönésünk van. Igen, csak egy pillanatra álljon meg, és gondolkodjon el ezen.
Ez templomtól, mindentől független, mert gyakran nem áldást mondunk, hanem átkot.
Nem csoda, hogy nincsen békességük.
Tehát nekem az is nagy élmény, hogy tényleg nem tudhatod, hogy melyik pillanat az utolsó és azt sem, hogy melyik pillanat az, ahol tényleg missziót végezhetsz.

Szalay László Pál: Köszönöm az őszinte és tanulságos beszélgetést! Isten adjon még további sok erőt és lelkesültséget a szolgálathoz. A díjhoz pedig szívből gratulálok!