Szalay László Pál: Az intézményben hogyan tekintenek rád? Könnyen kialakult a kapcsolatod a lakókkal? Tudtak mit kezdeni azzal, hogy te más beosztásban vagy jelen, mint amikor még nem egyházi intézmény volt?

Kusnyír Lászlóné Éva: A bizalom elnyerésének érdekes folyamata volt, amikor ide kerültem. Amikor először bementem egy szobába, az egyik néni megkínált egy barackkal. Mondta, hogy nagyon kemény a héja, és adott hozzá – igaz, nem volna szabad, de neki volt – egy kis bicskát.

Eleve leültem. Ez fontos dolog: leültem a székükre vagy az ágyukra. Ezzel már úgy érezték, hogy nem idegenkedem tőlük. Aztán jött a barack, és ez egyfajta fokmérő volt: vajon megeszem, vagy csak beteszem a zsebembe, elviszem, aztán lehet, hogy ki is dobom. De én meghámoztam a bicskával, és megettem. Ez egy gátat rombolt le közöttük és köztem.

Látják, hogy szeretem őket, és a szeretetre szeretettel felelnek. Ez nekem is jó. Kölcsönös, nem egyoldalú dolog. Nemcsak arról van szó, hogy én szeretem őket, hanem nekem is jó, hogy ők kedvesek velem. Megbíznak bennem, őszinték velem, olykor olyan meglepő dolgokat is megosztanak, hogy szinte elpirulok: ezt is elmondták nekem? Beavatnak a dolgaikba.

Nekik talán erre van a legnagyobb szükségük: hogy valaki meghallgassa őket. Azt is tudni kell, hogy az intézményünkben legtöbbször négyfős szobákban tudjuk elhelyezni őket. Egy idős ember, aki otthon már egyedül élt, bekerül egy közösségbe, mintha betennénk egy kollégiumi szobába. Van egy szekrénykéje, egy ágya, egy éjjeliszekrénye, egy közös asztal. Ettől kezdve szinte nincs intim szférája az életének.

Amikor valaki ebbe a számára nehéz közegbe mégis odamegy hozzá, közel hozzá, az azt is jelenti, hogy támogatod, mellette vagy, elfogadod.

Én is rengeteg mindent kapok tőlük. Sokszor azt gondoljuk az idősekről, hogy elesettek, rászorulók, tehát nekünk kell valamit adnunk. Holott amikor beülök egy szobába vagy szóba állok valakivel, mindig azt érzem, hogy én kaptam tőle valamit. Ezt nehéz megfogalmazni. Lehet, hogy csak kimutatta a szeretetét, kedves volt, vagy a bizalmába avatott.

Szalay László Pál: Mit tapasztalsz, mire van feléd a legnagyobb igény az otthonban? Milyen lelki szükségletek jelennek meg? Hol érzed azt, hogy valóban lelkészként lehetsz jelen közöttük?

Kusnyír Lászlóné Éva: Rádiórendszere van az intézménynek, minden szobában van kihangosítás. Hétkezdő és hétzáró áhítatunk van. Ez tíz perc, negyedóra: rövid igemagyarázat, imádság, Miatyánk és áldás. Pénteken általában el is köszönök az áhítat végén a lakóktól, jó hétvégét kívánok nekik.

Az intézményünk jellegéből adódóan nem tudunk vasárnap istentiszteletet tartani. Jó lenne, de hétvégén nincs elegendő személyzet ahhoz, hogy segítsenek a lakók összegyűjtésében. Ezért nálunk minden szerdán van az úgynevezett „nagy istentisztelet”. Ez a vasárnapihoz hasonlóan zajlik a nagyteremben, és szintén kihangosítjuk, így a szobájukból is bárki hallgathatja.

Szalay László Pál: Az itt töltött idő alatt milyen helyzetekben kellett helyt állnod? Milyen tapasztalatok kötődnek sajátosan az idősek között végzett szolgálathoz?

Kusnyír Lászlóné Éva: Az élethelyzet változásainak feldolgozása egészen más annál, aki hisz. Az élet nehézségeit úgy tudja értékelni, felfogni, hogy Isten kezébe teszi le. A Jóisten ezt adta, de az is az ő kezében van, hogy mi következik belőle.

Egy idős házaspártól nagyon sokat tanultam. Szinte elcsodálkoztam azon, hogy hitből hitbe hangozhatott el minden szó. Nem kellett először evidenciákat tisztázni, és csak utána valamerre elindulni. Minden mondat a helyére tudott találni. Nem félreértettük egymást, hanem egy nyelvet beszéltünk. Ez az idősek lelkigondozásánál a jobbik eset.

Vannak olyan lakóink is, akik életük során valamiért eltávolodtak Istentől. Az idősotthon közösségében viszont újra visszakanyarodtak, és újra megélték a hitüket, amíg itt lehettek közöttünk.

Az egyik gyülekezetünkből származó néni például a tanácsi rendszerben titkárnő volt. Maga mondta, hogy sok házasulandó párt adott össze. Korábban hitben élt, de az eltelt évtizedekben messzire került. Mi elég keveset találkoztunk vele a templomban. Amikor bekerült az idősotthonba, azt mondta: most újra megéli azt, amitől hosszú időre elszakította az élete. Olyan párja volt, aki nem értette ezt a hit dolgot. Szép folyamat, amikor valaki hitben indult, elszakadt, de utána mégis visszatalált Istenhez.

Van küldetésünk azok felé is, akik egyáltalán nem hitben élők. Az egyházi otthon légköre, az itt dolgozók lépésről lépésre vihetik őket közelebb Istenhez. Persze ebben az is benne van, hogy az élete vége felé haladó ember átértékeli a dolgokat. Nekem mellettük kell állnom, azért vagyok itt, hogy felkaroljam őket.

Vannak ugyanakkor olyan lakóink is, akik már a nevüket sem tudják megmondani. Azt sem tudják, milyen nap van, hol vannak, kik ők valójában. Ma például a betegúrvacsorán ott volt egy néni, akivel ha odamész hozzá, már nem tudsz beszélgetni. Viszont a betegúrvacsora közben énekli az énekeket, mondja veled a Miatyánkot és a Hiszekegyet. Az áldásnál lehajtja a fejét, pedig az ágyban fekszik, és előre sem tud hajolni.

Szalay László Pál: A legnagyobb feladat, ha jól értem, hogy meghallgasd őket, hogy ne egyedül kelljen végiggondolniuk a dolgaikat. Mennyire kíváncsiak közben a mára, arra, ami most történik? Mennyi nyitottság van bennük a világ dolgaira?

Kusnyír Lászlóné Éva: Azon a részlegünkön, ahol viszonylag jó állapotú időseink élnek, érdeklődnek a családom, a családi történések iránt. Képben vannak velem kapcsolatban és a világ változásaival is.

Van egy kis olvasószalonunk, ahol aki akar, könyvet olvashat. A Reformátusok Lapja és a ReForrás is megtalálható. Ha akarnak, egyházi sajtót olvashatnak, de vannak napilapok is.

A demens részlegen is vannak kitéve különféle dolgok, csak ott körültekintőbben kell eljárni, mert előfordulhat, hogy nem arra használják őket, amire valók. Ott nagyobb súlya van a terápiás munkának. Azt mondanám, hogy már nem a fejlesztés a cél, hanem a még megmaradt képességek szinten tartása.

Egy másik részlegen sok fekvő ellátott él. Számomra azok a legmegrázóbb esetek, amikor valaki szellemileg teljesen ép, de már évek óta az ágyában fekszik. Ilyenkor lelkészként is ott állsz, és szinte tehetetlennek érzed magad. Egyet tehetsz: segítesz abban, hogy az az idő, amit ott kell töltenie, minőségibb legyen.

Az egyik néninek még otthonról is hoztam könyvet, mert nagyon szeretett olvasni. Nehezen hordozta, hogy viszonylag fiatalon, teljesen magatehetetlenül feküdt az ágyban, miközben szellemileg ép maradt.

Ezek az esetek is sokszor adni tudnak annak, aki a közelükbe megy. Nem azt érzed, hogy rád terhelte az állapotát. Persze sírt – erre emlékszem –, sokszor, amikor odamentem hozzá. De az első egy-két perc sírás után már tudtunk beszélgetni. Másra tereltem a beszélgetést, hogy ne csak bezárt életének gondjaival legyen elfoglalva, hanem egy kicsit a lelke is tudjon szárnyalni.

Pont ezért ragaszkodott a könyvekhez is, mert azokban egy másik világban élhette meg az életét. A hit pedig ebben is segít, mert érzi, hogy nincs egyedül, még akkor sem, ha ezt az állapotot el kell hordoznia.

Szalay László Pál: Mennyire nyitottak ezek az emberek a hit dolgaira? Előhozod Istent a beszélgetések során?

Kusnyír Lászlóné Éva: Nagyobb részük nyitott, de találkoztam már itt olyannal is, akit még az is zavart, hogy a rádióban áhítat szólt. Valami megkeményíti az embert, és a lelke ellenáll az evangéliumnak. Ez nagy próbatétel.

Van olyan részleg is, ahol vegyesebb állapotú lakók élnek: kerekesszékesek, ágyban fekvők és járóképesek. Van, akinek az ágyához kell odamenni, és olyan is, aki már nem sokat tud magáról.

Az érintésnek akkor is nagy szerepe van. Ahogy hozzányúlsz valakihez. Nem úgy, mint egy feladatát teljesítő személyhez, hanem mint egy érző emberhez. Megsimogatod, vagy felveszed a kezét és megfogod.

Haldoklóval nem egyszer imádkoztam már úgy, hogy szerintem nem tudta, ki vagyok, vagy mit csinálok ott. De amikor megfogtam a kezét, a saját kezemben összefogtam, éreztem, hogy megmozdította. Nemcsak reflexszerűen, hanem összetette a kezét.

Nem tudta mondani az imádságot. Nem tudom, hallotta-e vagy sem – de számít ez?

Szalay László Pál: Végül arra lennék kíváncsi: lelkészként mi változott benned ahhoz képest, amikor először beléptél ide? Nyilván neked is végig kellett menned egy belső folyamaton.

Kusnyír Lászlóné Éva: Belül sok mindenben erősebb lettem. Kicsit az identitásom részévé vált szeretett dicséretünk utolsó versének sora: „Kincset, életet, hitvest, gyermeket mind elvehetik...”

Még inkább megerősödtem abban, hogy ha vannak falak, akkor neki kell menni. Aztán majd vagy lepattanok, vagy a Jóisten segedelmével átmegyek rajta.

Ugyanakkor a szenvedés jelenléte, az időskor nyomorúságait és terheit ilyen koncentráltan látni... Hazudnék, ha azt mondanám, hogy amikor először bejöttem, nem ütött mellbe.

Nagyon számít ebben a szolgálatban, hogy hittel a szívemben akarok segíteni, jelen lenni. Mert akkor már nem darab, darab, hanem Józsi bácsi, Marika néni. És ha már tudom, hogy ő ki, akkor fontos és számít. Akkor az igényeit is ismerni akarom, megkönnyíteni a terhei hordozását, vagy együtt örülni vele, mert azért vannak örömeik is az időseknek.

Ha visszatekintek az útra, nem volt baj, hogy én is végigmentem az intézményi és a belső lelki változásokon, mert ezen a folyamaton keresztül alázatra is tanított a Jóisten. Hálás a szívem a változásért és azért, hogy tudok hátranézni.

Hová szelídít meg a Jóisten? Honnan hová vezet? És ez jó. Ez igen jó.