Hejce apró zsáktelepülés a Zemplén rejtekén. Ide az ember nem vetődik, ide céllal jön. 2026. május 23-án azonban sokan gondolták úgy, hogy dolguk van itt. A piciny falu főutcája megtelt. Nem turisták özönlötték el és foglalták el a kapubeállókat, hanem öltönyös, elegáns népek. Csendesen jártak, szavuk nem zavarta fel a település nyugalmát. Lépteiket a Szerencs-patak vonalát követve egészen a református templomig szaporázták, ahová időre érkeztek. Itt gyűltek össze 11 órakor mindazok a rokonok, barátok, tisztelők, eszme- és szolgatársak, akik búcsút szerettek volna venni Victor István nyugalmazott lelkipásztortól.
A hófehér falú, öles fenyők árnyékában megbúvó templom teljesítőképességének határára ért. Mint az ottfelejtett zománcos edény a gázon, amelyből megszaladt és odaégett a tej, úgy lepték el a templom udvarát a fekete-fehérbe öltözött emberek. Mindenki Isti bácsija a templomtérben került felravatalozásra. Körülötte a vér szerinti családtagok, a falakon kívül pedig a lelki család. Több száz ember, közöttük hozzávetőleg száz lelkipásztor, akik akár átszelve az országot is, de jelen kívántak lenni a gyászistentiszteleten. Örök lekötelezettséggel, hálával és szomorúsággal vegyes érzésekkel álltak a ravatalnál.
A gyászszertartást a Göncruszka–Vilmány–Hejce gyülekezetek lelkipásztora, Victor István utóda, Sohajda Levente végezte. Prédikációjában három ige erővonalára fűzte fel mondanivalóját: „Micsoda vagyok én, Uram, és micsoda az én házam népe, hogy engem ennyire előre juttattál?” (2Sám 7,18) „Mindaz, amit János Őfelőle mondott, igaz volt.” (Jn 10,41) „Jézus ezt felelte neki: Jöjj, és kövess engem.” (Mt 19,21)
Igehirdetésében három fő szempont érvényesült: a hitvallásosság, amely az első percben lefektetett Krisztus-központúságban öltött testet; a személyesség, amely a hosszú közös évtizedek summázatából táplálkozott; és Isti bácsi testamentuma, amely jelenvalóvá tette az eltávozott lelki habitusát. Megtudhattuk, milyen tanácsot kapott a búcsúztató lelkipásztor a gyakorló szórványlelkésztől szolgálata kezdetén, a hejcei templom melletti padon: I. Csak Jézus Krisztus neve számít, az enyém nem. II. Szóljanak az Igék. III. A prédikáció hossza: 13 perc. S ez a prédikáció sem lépte át ezt a keretet.
Isti bácsi testamentumában ott volt a sajátos hejcei nyelvjárás és az ógörög nyelvtan; az imádság és a sütemény teológiai kapcsolata; a mindenek felett való iskola, amely a szeretésre való képesség próbája is volt egyben; és az a végtelen csodálkozás a család és a lelki közösség felett, hogy hová is juttatta őt Isten. Sohajda Levente lelkipásztor az elhunyt jól ismert köszöntésével keretezte gyászbeszédét, amelyet Jézus is mondott a tanítványoknak: Békesség. S most különösképpen is szükséges az itt maradottaknak az a kicsiny szócska, amelyet Isti bácsi mindig elébe helyezett: mégis. Amit látunk, amit érzünk, ami körülvesz — mindezek ellenére: mégis békesség.
A fekete palástos sereg ketté nyílt az udvaron, és őrt állt a kapuig, amíg a gyászmenet a lelkipásztorral és a gondnokkal az élen, a családtagokkal együtt elindult. A temetőkert felé indulás méltóságteljes volt, de közben emberi gesztusokkal teli. Mennyi tekintet találkozott össze, amelyek időközben túl messze kerültek egymástól. A magaslatra kígyózó sor lassan töltötte meg a tisztást, amelynek közepén tátongott a megnyílt sír.
A temetés mindenben a református hagyományokat követte. A sírnál a feltámadás evangéliuma szólt az 1Thessz 4,13–18 verseiből, majd az Apostoli Hitvallás következett. A sírbatétel és az elhantolás után a jelenlévők sorban a sírhoz járultak, és egy szál fehér virágot helyeztek el. Közben végig tűzött a nap, és zengett a dicséret. A szomorúság és a hőség terhét valamelyest enyhítette a víz és a testvéri közösség. A végtelen sokaság csendesülte után került sor a szertartás zárására.
A gyülekezet három emlékkönyvet nyitott: egyet a temetőkertben, egyet a templom udvarán, és még egyet a táborban, ahol a szeretetvendégségre került sor. Ha a személyes szóváltásra, részvétnyilvánításra nem is kerülhetett sor mindenkivel, ezek a lapok őrizni fogják a szeretet és együttérzés jegyeit. Isten veled, viszontlátásra!
