Elment. Nincs már közöttünk. Útjának végére ért. Milyen üres mondatok ezek. Nem fejezik ki azt a hiányt, amelyet mi, itt maradók érzünk. Az elhunyt dolgai még sokáig velünk maradnak, és emlékeztetnek használójukra: könyvek, ruhák, dísztárgyak, mindennapos eszközök – akár egy mobiltelefon. Megcsörren a készülék. Bár tulajdonosa már nem szorul ilyen földi technikákra a színről színre látás állapotában, ez a világ mégis így működik. A hozzátartozó nehéz szívvel felveszi. – Tessék. – Halló! Itt X.Y. cigányvajda. Ráki Tibor barátommal szeretnék beszélni… Csend a vonal másik végén. Hányan vagyunk így mi is, akik szeretett testvérünkkel, barátunkkal, családtagunkkal, szolgatársunkkal, támaszunkkal, lelkészünkkel, lelkigondozónkkal, pártfogónkkal szeretnénk még beszélni.

Legutóbb karácsony előtt, a lelkészértekezleten találkoztunk. Beszélt örömeiről és azokról az új kihívásokról, amelyek a 2026-os évben várnak rá. Kellő megfontoltsággal, belső örömmel, új lendületet remélve – úgy, mint aki azt a hivatást gyakorolhatja, amelyre gyermekkorától készült. A Biblia örök útitársa volt, soha nem mondott le róla. A sorkatonaság idején, amikor a pártállam irányába tanúsított megbízhatóság volt a legfőbb erény, és minden vallásos elhajlást szigorúan büntettek, mosószeres dobozban csempészte be a Szentírást.

Elhívási igéjét ifjú korától forgatta a szívében: „Nekem szentelj minden elsőszülöttet.” Az, hogy a hármas fogatból elsőként jött a világra, mintha elpecsételte volna szolgálati útját. Édesapja példája, az egyház, mint természetes közeg, amelyben lélegzett, tovább erősítették elhívását.

1994-ben, amikor Mészáros püspök úr beiktatta Zilizre, szószékfoglaló prédikációjában a Filippi 4,4-ről beszélt: „Örüljetek az Úrban mindenkor, ismét mondom: örüljetek!” Ezt az örömet adta tovább mindazoknak, akiket Isten rábízott: családjának, szolgatársainak, a balajti, ládbesenyői, abodi, laki gyülekezetek tagjainak, az útszélre sodródott embereknek, a megtört tekintetű gyermekeknek és a szkeptikus kibiceknek is.

A legtalálóbb szó, így karácsony után, amely jellemezte őt: jóakarat. Az angyali üzenet benne maradéktalanul megvalósult. Idén karácsonykor nemcsak ünnepi igével állt a szószékre, hanem vitte a tüzelőt is azoknak, akik fáztak.

A Szentírásban olvasunk arról, hogy Pál a pogányok apostola lehetett. Nekem Tibor a szegények apostola volt. Neki mindennapos tapasztalata volt a Jézusi ige: „A szegények mindig veletek lesznek…”. Olyan szeretettel beszélni a társadalom peremére sodródott emberekről, ahogyan ő tette, kevesektől hallottam. Az új esély megteremtése végigkísérte életét. Nem magát akarta helyzetbe hozni, hanem azokat, akikre kevesen – vagy talán senki – nem gondolt.

Puritán módon, egyedül élt, de nem magányosan. Húga és családja önmaga helyett is gondolt rá. Ahogy Weöres Sándor fogalmaz a Teljesség felé lapjain: „Szórd szét kincseid, a gazdagság legyél te magad.” Ő így élt. Saját gyermeke nem volt, de ahogyan mások felé nyitott, úgy lettek neki lelki gyermekei. Rajta keresztül ismerték meg Krisztust, és vasárnap a gyermek fogta kézen a szülőt, hogy hallgathassa az „istenesembert” a templomban.

Különös indítást érzett a családok és a gyermekek felé végzett szolgálatra. Végső nagy erőfeszítése a kórházban hagyott csecsemők megmentésére irányult. Heroikus munkát végzett, hogy sorsuk jobbra forduljon. Amikor róluk beszélt, mosolya egy pillanatra eltűnt, és fájdalmas tekintettel mondta: „Ezek a csecsemők már sírni sem sírnak…” Imádságai, közbenjárása, fáradhatatlansága és lerázhatatlansága meghozta gyümölcsét: év végén megnyílt a Babaház Különleges Gyermekotthon, ahol több mint harminc csecsemőt tudnak ellátni. Szolgálatát ebben az ügyben nem tekintette befejezettnek – még tervei voltak.

A „melegítős lelkész”, akinek irodája a végtelenségig hajszolt autójában volt, és akit roma testvérei nemes egyszerűséggel csak „papának” neveztek, a testélétel ünnepén megfáradt testét hátrahagyva szolgálatát mennyei Atyja közvetlen közelében folytathatja. Hazahívásában – ha szerintünk korai is volt – teljesült a vágya, hogy élete végéig szolgálhassa az Urat. Nem a legkönnyebb terepet szántotta, de azt végtelen alázattal, szolgálatkészséggel és töretlen hittel művelte. Nem hogy embereknek, de Istennek annál inkább tetszve.