Szűcsné Farkas Zsuzsannát, a dédestapolcsányi Csomasz Tóth Kálmán Református Alapfokú Művészeti Iskola igazgatónőjét a református iskolaügyért végzett áldozatos munkájáért, több éves iskolavezetési és az oktatási területen végzett kiemelkedő tevékenységéért Imre Sándor-díjjal tüntették ki. Interjú példaképekről, zenepedagógiáról, motivációról.

– Először is szeretettel gratulálok a díjhoz, amelyre az iskola nevelőtestülete terjesztette fel. Hogyan fogadta ezt a gesztust?

– Bevallom, nem ért meglepetésként a díj, ugyanis már áprilisban értesítettek, hogy megkaptam. Sőt, azt is tudom, hogy ez már a harmadik év, amikor fölterjesztettek. Ambivalens érzelmek voltak bennem, hiszen a szűkebb környezetemben ismerek olyan kollégákat, akik szintén megérdemelték volna. Olyan igazgatókat, hagy mondjam, példaképeket, akik régóta sokat tesznek a református iskolaügyért. Ugyanakkor nagy megtiszteltetés és öröm volt, hogy az én munkatársaim adták be a felterjesztést, ők írták az ajánló szöveget. Nagyon szép, felemelő alkalom volt a Zsinati Székház dísztermében, ahová a családom mellett néhányan közülük is elkísértek.

– Alig tíz, zongora szakos növendékkel kezdte értékteremtő munkáját, mint a helyi zeneoktatást megalapító tanár, ami később egy százötven fős, kistérségi zeneiskolává nőtte ki magát. Ez az építkezés volt az, amit a munkájában nagyra értékeltek?

– Igen. Bár ez egyáltalán nem az én érdemem. Az egyre bővülő és nehezedő feladatokhoz mindig Istentől kaptam erőt, hogy a legjobb tudásom szerint tudjam végezni a munkámat. Bizony jöttek olyan feladatok, amikhez fel kellett nőni. Emlékszem például, amikor felkérést kaptam az iskola vezetésére, és az egész nyári szünetem azzal telt, hogy féltem a feladattól, mert úgy gondoltam, hogy elsősorban zongoratanárként vagyok jó helyen.

– Előbb a példaképeket említette. Ön kikre nézett fel?

– Pályám során volt szerencsém meghatározó pedagógus személyiségekkel találkoznom, és itt nemcsak a szűkebb zongoraszakos tanáraimra gondolok, hanem a magyartanáromra, vagy a középiskolai némettanáromra. Nagyon jó zongora tanárnőm volt. Sátoraljaújhelyből indultam, ott volt édesapám majdnem negyven évig református lelkész. Hétévesen kerültem először zongora elé, és egy-két év tanulás után már kántorizáltam. Hetedikes koromban lett egyre nyilvánvalóbb, hogy zenész szeretnék lenni. Debrecenbe kerültem a Zeneművészeti Szakközépiskolába, majd onnan egy kis kitérő után jöttem Miskolcra, később pedig a férjemmel Dédestapolcsányba költöztünk.

– Ön volt-e példakép valaki számára?

– Igen, és ez nagy öröm számomra, hiszen mindig is zenetanárnak éreztem, és érzem ma is magam. A sok egyéb feladat miatt ma már nagyon kevés növendékem van, kevesebb az óraszám, amit velük tölthetek. Főként a pályám kezdetéről tudok említeni olyan gyerekeket, most már felnőtteket, akiknek a visszajelzéseiből, és az együtt töltött időből tudom, hogy példakép voltam számukra, mint pedagógus, és mint zongorista.

– Mi az, ami motiválja a mindennapi munkában?

– A gyerekekkel való találkozás. A szülők után a legtöbbet mi találkozunk velük, és olyan perceket tudunk együtt tölteni, amikor a zenén kívül sokat tudunk egymással beszélgetni. Azon kívül, ha az ember szereti a hangszerét, minden perc ajándék, amit azzal tölthet. A lassan negyvenéves zenetanári munkámat egyébként nagyon jól kiegészíti, hogy Miskolcon, a Zenepalotában sok éve tanítok, mint zongorakísérő korrepetitor. Emellett jövendő zongoratanároknak tartok anyagismeret órákat, és igyekszem átadni mindazt a tapasztalatot, amit megszereztem.

– Milyen egy jó zongoratanár?

– Nem elsősorban a szakmai tudás számít, hiszen az megszerezhető. Annál fontosabb a nyitottság, hogy minden életszakaszban, életkorban tudjunk tanulni másoktól. A folyamatos tanulás képessége a mi pályánkon is elengedhetetlen. És persze a gyerekek szeretete. Ez egy nagy közhely, de minden gyerek más, és az a jó benne, hogy mindegyik új kihívást jelent, mindegyiket másképp kell formálni.

– A zenész személyisége, egyénisége meghatározza a zongoraoktatást?

– Szerintem a zeneoktatás kilencvenkilenc százaléka a pedagóguson múlik. A gyerekek egyrészt azért jönnek, mert vagy azt a hangszert szeretnék tanulni, vagy mert a szülők szeretnék, hogy ezt tanulja. Az első jó pár év az a lavírozás, egyensúlyozás időszaka. Megvan, hogy az adott tanévben mit, és mennyit kell megtanulni. Ugyanakkor rugalmasan kell reagálni egy rossz darabválasztás esetén, és meg kell találni az egyensúlyt, hogy haladni is tudjunk, de megmaradjon a kedv, az érdeklődés. Ez alatt az idő alatt eldől, hogy a gyerek fogja-e tovább csinálni. Erőltetni nincs értelme. Ha a gyerek egy jó pedagógus kezébe kerül, akkor 4. osztályra el lehet érni, hogy ne kényszerből csinálja, hanem saját kedvére is.

– Nem mindig jártak ennyien zeneoktatásra…

– Kazincbarcikán, a Kodály Zeneiskolában kezdtem kilenc kis zongorista növendékkel. Közülük négyen zenei pályát választottak. Ebből fejlődött aztán egy jó nagy zenetanuló csapat. A gyerekeknek és a szülőknek akkor is, és ma is sok kompromisszumot kell meghozniuk a térség sajátosságaiból adódóan, hogy járhassanak művészeti órákra, gondolok itt például a nehéz közlekedési viszonyokra. A fejlődése ennek a százötven fős zeneiskolának úgy folytatódott, hogy egyházi iskolává váltunk. Ez az önkormányzatoknak az a leginkább nehéz időszaka volt, amikor éppen elég nehéz feladat volt számukra a kötelező oktatás biztosítása, az általános iskola életben tartása egy-egy kisebb településen, így Dédestapolcsányban is. Úgy éreztem, hogy az iskola léte került veszélybe. Életmentő volt, hogy az egyházkerület felvállalta ennek az iskolának a működtetését, és természetes volt, hogy cserébe a többi, általa fenntartott iskolába is megpróbáltuk a művészetoktatást bevezetni.

– A nappalija közepén egy fekete zongora áll. Ez jól tükrözi a zene családban betöltött szerepét?

– Zeneszerető emberek vagyunk. A lányomat sokáig én tanítottam zongorázni, és azt gondolom, nem minden anya-lánya kapcsolatban működik, hogy az anyuka pedagógusa is a gyerekének. Most jött el az idő, amikor ő is azt mondja, hogy talán ezt a pályát fogja választani. Nagyon szépen zongorázik, de még meglátjuk. A férjem is zeneszerető, zenekedvelő ember, ő maga is játszik hangszeren. Úgy érzem, hogy az egész tevékenységemben nagy szerepe volt annak, ahogyan ő engem támogatott. Nemcsak mint zenész, hanem mint férj.

– Összegez, vagy inkább előre tekint ilyenkor az ember?

– Mindkettő. Visszaemlékszek azokra a növendékekre, akik az eltelt idő alatt a kezeim közül kikerültek. Nemcsak azokra, akik zenészek lettek, hanem akik zeneszerető felnőtt emberekké váltak, és a mai napig van velük kapcsolatom. Ez az elismerés nyilván felelősséggel is jár, hogy nem lehet rosszabbul folytatni, mit ahogyan eddig. Jönnek is egyébként az új feladatok: épp az interjú előtt néhány órával érkezett a hír, hogy egy pályázaton nyert az iskola egy lehetőséget, hogy megújulhasson az épülete. Ez egy újabb óriási feladat és nagy öröm. Természetesen lendületet is ad a folytatáshoz. Mindig kell egy ösztönző erő!

Az interjút készítette: Kojsza Péter

Szűcsné Farkas Zsuzsanna felterjesztésének szövegét, és részletes pályáját az alábbi linken olvashatja:

http://www.csomasz.tirek.hu/hir/mutat/40144/