Victorné Kardos Erika református lelkipásztor harminc éve szolgál Nemesbikken, mellette pedig tíz éve Hejőbábán, a két kicsi dél-borsodi településen. Szolgálata kerek évfordulóinak örömére május 3-án adtak hálát ünnepélyes istentisztelet keretében. Elhívásáról, szolgálatáról, gyülekezeteiről kérdeztük.

Hogyan hívta el Isten a szolgálatra, hogyan lett lelkész?

Mindig jólesik erről beszélni, visszaemlékezni rá. Egy nagyon erős, mély elhívás kisgyerekkorom óta jelen volt az életemben. Megyaszón nőttem fel, a családi házunk a parókia szomszédságában volt, természetszerűleg a szüleim és a nagyszüleim is részt vettek az istentiszteleteken, a gyülekezet életében. Engem meg mindenhová magukkal vittek. Persze nem mondom, hogy ez mindig lelkesedéssel töltött el, de ott voltam és egyszerűen magamba szívtam az ottani lelkületet, hangulatot. S miután körülvett, körülölelt ez az érzésvilág ötödik osztályos koromban azzal a nagy elhatározással jöttem haza egy jósvafői hittanos táborból, hogy lelkipásztor leszek. Ezután következtek a kamaszévek, a nehezebben megvívható akadályok.

Milyen akadályok?

Folyamatosan jöttek a gúnyolódások: Hát csak nem gondolod magad bezárni egy olyan világtól elzárt helyre, mint az egyház, vagy a gyülekezeti közösség? Úgyhogy inkább csendben maradtam, de aki csendben tartja a meggyőződését, a hitét, az bizony el is nyomja azokat magában, így természetszerűleg idővel meg is gyengülnek.

Önnel is ez történt?

Most így visszagondolva, úgy látom, igen. Az általános iskolai évek után a Sárospataki Református Kollégium Gimnáziumába kerültem, ami akkor állami intézmény volt, és csak végzős koromban vált ismét egyházi fenntartásúvá. Én akkor azon tanulók közé tartoztam, akik amellett bontottak zászlót, hogy akik még az állami rendszerben kezdték el tanulmányaikat, azokra ne vonatkozzanak az egyházi szabályok. De aztán Isten letörte az ellenállásomat és kicsavarta ezt a zászlót a kezemből. Egyre mélyebben szólítottak meg az áhítatok, mígnem újrakezdtem hallani a régi hívást. Aztán eljött a nagy pillanat, amikor be kellett adni a jelentkezési lapot az eredeti elképzelés és a megbeszéltek szerint magyar-latin szakra. Ezt én nem tettem meg. Hazamentem és bejelentettem a szüleimnek, hogy a régi hívás újra él. Isten engem a teológiára szeretne hívni, ott szeretne látni.

Ezt követően az újrainduló pataki teológia „történelmi évfolyamának” tagja lett. Hogy került Nemesbikkre, erre a dél-borsodi kicsi településre?

Teológus éveim alatt végig gyülekezeti szolgálatra készültem. Szentül meg voltam győződve arról, hogy ez a jó irány. A Zsinat Diakóniai Osztálya 1996-ban nyitotta meg itt a Béthel Református Szeretetotthont, és az akkori vezetés olyan lelkipásztort keresett a megüresedett lelkészi helyre, aki szeretettel fordul az idősek felé. Úgy gondolták, hogy ez bennem megvan, és idehelyeztek szolgálatra. Azóta - 30 éve - minden hétköznap reggel áhítat van az Otthon falai között, keddenként bibliaóra, vasárnaponként istentisztelet. Mellette sok-sok személyes beszélgetés.

Amikor legelőször jöttem ide, azt éreztem, hogy talán már a térképen sem vagyok rajta, olyan messzire kerültem attól, ahol eddig voltam, a Zempléntől, Sárospataktól, Megyaszótól. Ez itt Dél-Borsod, a dél-borsodi kemény valóság, amely kezdetben nem volt egyértelműen elfogadó. Aztán teltek a hetek, hónapok, egy év, két év, és egyszer csak azt éreztem, hogy nekem ez a hely lett a világ közepe. Soha nem akartam innen máshová menni.

Hogyan épült, változott harminc év alatt a gyülekezet?

Jó lenne arról beszélni, hogy miként nőtt a gyülekezet, de erről sajnos nem tudok, arról viszont annál inkább, hogy megmaradt, ami hatalmas dolog egy olyan településen, ahonnan inkább el, mint beköltöznek a fiatalok. Sajnos azoknak a gyülekezeti tagoknak, presbitereknek, házaspároknak, családoknak a nagy többsége nincs már velünk, akikkel harminc éve együtt indultunk el, és akik mellettem álltak a kezdeteknél. Néhányuknak azonban itt maradtak a gyerekei. A kilencszáz fős faluban jelenleg háromszáz-háromszázötven fő vallja magát reformátusnak, katolikusnak ettől kevesebben, de közösen osztozunk bánatban, örömben egyaránt, és az alkalmaink is közösek. Lassan harminc éve szervezünk gyerektáborokat hatalmas létszámmal. Százhúsz főnél meg kellett húznunk a határt, mert nem tudunk több gyerekre főzni, vagy többet felelősen ellátni. A táborok mindig tele vannak felekezettől függetlenül kisebbekkel, nagyobbakkal, a felnövekvő generáció tagjaival köztük azokkal is, akik nincsenek megkeresztelve, megadva ezzel annak a lehetőségét, hogy egyetlen nagy szeretetközösséggé válhassunk.

Milyen feladatokkal néztek szembe mind ez idő alatt a faluban?

Csőstül jöttek a feladatok, úgyhogy lépésről lépésre, de folyamatosan építkeztünk fizikai és lelki értelemben egyaránt. Amikor ’96-ban idekerültem, romokban állt a parókia, így először – már a rá következő évben – azt próbáltuk meg lakhatóvá tenni. Húsz évvel ezelőtt újítottuk fel a templomot, ami mára ismételten megérett a korszerűsítésre. Ez azonban a nagy öröm mellett sok terhet is rótt és ró ránk a templom műemléki volta miatt. A lelki építkezést korosztályi igényekhez igazítva próbáljuk megoldani. A zsinati fenntartású Béthel Református Szeretetotthonban 60 idősnek biztosítunk teljes körű ápolást, gondozást. Az otthon lakói egyben a gyülekezetünk tagjai is. Az otthon indulásakor még az ereje teljében lévő lakók jöttek el a templomba erősíteni minket, mostanság inkább már mi visszük el nekik a szolgálatot, szeretetünket. A gyermekek többsége Tiszaújvárosba vagy Hejőbábára jár iskolába, mert Nemesbikken megszűnt az iskola a gyermekek számának csökkenése miatt. Ellenben jól működő óvodánk van, ahol 30 éve tartok hittan foglalkozásokat heti rendszerességgel. Minden magvetés ott kezdődik az óvodások között.

Mesélne egy kicsit a most tízéves hejőbábai szolgálatáról is?

A hejőbábai gyülekezet lelkipásztora 2016-ban más gyülekezetben folytatta tovább a szolgálatát, és Szőnyi Tamás esperes úr akkor rám bízta ezt a gyülekezetet is. Akkor nagyon féltem ettől a szolgálattól. Attól, hogy hogyan tudok majd két gyülekezetet ellátni, de Isten megsokszorozta a munkatársakat, az erőmet, a figyelmemet, a szeretetet, és ahol szeretet van, akkor az jut mindenhová. Így most már a kicsi hejőbábai református gyülekezet is itt van a mi szívünkben és a szolgálatunkban.

Hogyan összegezné a maga mögött hagyott harmincéves nemesbikki és a tízéves hejőbábai szolgálatot?

Végtelen nagy hálát érzek, különösképpen amiatt, hogy Isten nem engedte, hogy elveszítsem a lendületemet és megfáradjak a terhek alatt. Persze az idő telik, én is öregszem, de minden egyes felvirradó nap a feladatok mellett hozott lendületet és örömöt is bőven. Az engem körülvevő sok-sok szeretetért csak köszönetet mondhatok. Talán nem mindenben jártunk ugyanazon az úton, vagy láttunk mindent egyformán, de minden körülmények között egymás kezét fogtuk. Mindkét helyen nagyon erős a presbitérium, amelynek a tagjaival közösen gondolkodunk, együtt munkálkodunk.

Sok apróbb közösségünk van, Nőszövetség, hittanos gyerekek, munkatársi közösség az Otthonban, amelyeken keresztül meg tudjuk szólítani a családtagokat is, és bár nagyon szeretném, ha tele lennének a templomaink, de azt hiszem, most leginkább az a dolgunk, hogy hitelesen éljük meg a saját hitünket, Istenhez tartozásunkat azok felé is, akik ma még nem tudnak, vagy nem akarnak templomba jönni, hiszen őket is szolgálnunk kell. Pál apostol írja a korinthusbeliekhez írt első levelében, hogy

Egy kicsit így látom a magam életét is. Szeretek mindenütt ott lenni. Szeretem látni azt, hogy összefonódik a szolgálatban a szeretetünk, a szívünk, a kezünk a közösségekkel.