Nemzeti ünnepünk, március 15-e alkalmából vehette át a Magyar Érdemrend középkeresztjét példaértékű elhivatottsággal ellátott lelkészi szolgálata, valamint az egyházkerület gyülekezeteinek összefogása és vezetése terén, illetve a régió érdekében végzett kimagasló színvonalú munkája elismeréseként. A díjat Áder János köztársasági elnök nyújtotta át Orbán Viktor miniszterelnök társaságában, az Országház Kupolatermében.

– Először is gratulálunk a kitüntetéshez. Kezdjük a beszélgetést egy személyes kérdéssel: milyen érzés volt átvenni az elismerést?

– A Házhoz méltó, felemelő ünnep és érzés volt. Kupolaterem, korona, 18 Kossuth-díj, közel ennyi Széchenyi-díj... az egyik fiam fogalmazott úgy, hogy "jó társaságba került édesapa". Azért keresem a szavakat, mert nem kitüntetésre vagyok összegyúrva. Talán nem szerénytelenség azt mondanom, hogy soha nem emberektől vártam elismerést, de amikor megjött a hivatalos értesítés, elgondolkodtam.

– Mire gondolt?

– Először is arra, hogy ha nem fogadom el, akkor megsértem azokat is, akik előttem elfogadták ezt az elismerést. Aztán arra, hogy ha nem fogadom el, akkor mivel indoklom majd a döntésem, hiszen mégis csak egy nagy kitüntetésről van szó. És még egy: a feleségem édesapja a finn-orosz háborúban harcolt és megkapta az egyik legnagyobb finn kitüntetést, a Fehér Lovagkeresztet. Erre az unokái nagyon büszkék. A feleségem kérdezte tőlem, hogy miért akarom az unokáimat megfosztani attól az örömtől, hogy egyszer majd megnézzék a nagyapa kitüntetését.

– Tehát igent mondott.

– Jó érzéssel mondtam igent. Felemelő volt átvenni az elismerést és még jobb az a sok gratuláció, amiket azóta kapok. Úgy érzem, hogy ezekben a jókívánságokban benne van több évtized munkája. Van, akinek húsz éve nem hallottam a hangját és most felhívott, hogy nagyon örült a hírnek.

– A laudáció hallatán eszébe jutottak az elmúlt negyven év állomásai?

– Nem mint egy film pergett le előttem, hanem pillanatfelvételek ugrottak be. Olyan dolgok, amik előtte soha. Például annak idején volt egy tévéműsor, a Napzárta. Egy szombati napon Enyedi György akadémikussal élő adásban vitatkoztam a szerep nélküli falvakról és a falvak elhalásáról. Mikor végeztünk, mondtam, hogy most beülök a trabantba és megyek haza, mert holnap prédikálni kell. És láttam a pesti emberek tekintetén, a stábon, hogy számukra ez felfoghatatlan, hogy valaki késő este vitatkozik a tévében, utána pedig nem bárba vagy szállodába megy, hanem haza, mert másnap munka van.

– Milyen mérföldköveket tudna megemlíteni az életéből?

– A Gagybátorban eltöltött tizenhat évet, a Csereháti Településszövetségben szerzett tapasztalatokat. És még számtalan, apró mozzanatot a lelkészi, a püspöki szolgálattal és a régióban végzett munkával kapcsolatban. Életem legnagyobb - merem azt mondani - "szellemi attrakciója" volt Gönc várossá nyilvánítása. Az egész beadványt én állítottam össze, írtam meg, éjt nappallá téve dolgoztam, hogy elkészüljön. Utána tudtam meg, hogy azon a főiskolán, ahol a leendő jegyzőket képzik, ez a várossá nyilvánítási előterjesztés lett a minta a hallgatók számára.

– Hol sajátította el ezt a munkamorált?

– Az Úristen úgy irányította a pályámat, hogy nekem ez adatott, de ehhez meg is adott mindent. Negyven évvel ezelőtt minden akaratom ellenére kitettek harmadéves teológusként a Békési Egyházmegye esperesi hivatalába, az esperes mellé segédlelkésznek és orgonista-kántornak. Engem, tiszáninnenit áttettek Tiszántúlra, ami akkor nagyon zokon esett. Ma már nagyon hálás vagyok érte, mert olyan volt, mintha ösztöndíjas lettem volna a hivatalvezetés iskolájában. Olyantól tanultam, hogy mit jelent egy hivatalt felépíteni és napra készen tartani, aki hosszú évtizedekig csinálta előttem.

– Mi minden tanult még ott?

– A rendszerben való gondolkodást, a munka racionalizálását, az időbeosztást. Ezeket később már önállóan kamatoztathattam Gagybátorban és a környező falvakban. Magaménak éreztem a gyülekezeteket, és azzal együtt a falvakat is. Később megalapítottuk a Csereháti Településszövetséget, aminek aztán az alapszabálya nagyon reformátusra sikerült: a kálvini elvek szerint, presbitériumi mintára épült fel. Mindez még a rendszerváltás előtt, 1987-ben kezdődött. Ez volt az első társadalmi szervezet, ami hallatta is a hangját a szűkebb régióért.

– Ön szerint mi kell egy jól végzett, hatékony szolgálathoz?

– Michelangelo mondta, hogy minden kőben benne van a szobor, csak a fölösleget le kell szedni róla. Meggyőződésem, hogy az emberrel is így van. Egyikünk se szemétre való kő és az Úristen mindegyikbe bele tette a szobrot. Az a kérdés, hogy mi hajlandók vagyunk-e elfogadni azt az utat és vezetést, amivel ő le akarja szedni a felesleget a „szoborról”. Nagyon szeretem a szolgálatomat, tisztelem a munkatársaimat, de mindenki tudja, hogy mi a rend. Ebben benne van az is, hogy kiadok egy feladatot és akkor elengedem. Majd számon kérem és megnézem hogyan teljesült. Tehát úgy gondolom, hogy tudni kell elengedni, ez igaz a munkában és a gyereknevelésben is.

– A kitüntetés kapcsán megfogalmazódott-e, hogy milyen úton szeretné folytatni a munkát?

– A püspöki szolgálatomból ezen kívül még négy év van hátra, szeretnénk "belakni a házat" úgy, ahogy a ciklus elején meghirdettük. Azért is örülök a kitüntetésnek, mert ez nemcsak nekem szól, hanem az eddigiekre való rábólintás is a környezet részéről.

Az, hogy elismerik az ember munkáját, és hogy ennyien szurkolnak a folytatáshoz, még nem a befejezés, hanem egy állomás. És kötelesség, hogy ugyanebben a minőségben folytassa tovább a munkát.

Sike Gábor/Kojsza Péter