Ígéret és tanúságtétel

A reformáció és végső soron a keresztyénség egész történetének legmélyebb értelmére, az egyház titkára mutatott rá a Jel 22,7.12.17.20 alapján elmondott igehirdetésében Bogárdi Szabó István püspök. A Zsinat lelkészi elnöke kifejtette: az idézett textus nemcsak könyörgés, hanem hitvallás is, továbbá az egyház Urának, Krisztusnak és az anyaszentegyháznak „végső és mindent meghatározó dialógusa”: „Bizony hamar eljövök…” – „Jövel, Uram, Jézus!”

Az igehirdető szerint az egyháznak a krisztusi megszólításra, ígéretre adott válasza a szó eredeti értelmében vett protestálás, azaz megerősítés, tanúskodás, odaállás az igazság mellé. Ahhoz azonban, hogy e mondatot kimondhassuk, az egyénnek és a közösségnek is meg kell kezdenie a reformációt, azaz hozzá kell formálódnia Krisztushoz. – A reformáció nem más, mint Isten egész népének odafordulása Krisztushoz. Ezért kezdte így Luther: Krisztus akarata, hogy az életünk szüntelen megtérés legyen. Ezért folytatta így Kálvin: az egész életnek Istennel van dolga – fogalmazott a püspök, rámutatva, hogy Krisztusban találkozik és lesz eggyé Isten és ember ügye, mert Krisztusban van elrejtve az üdvösség, benne ismerjük meg Istent.

– Könnyebb volt-e ötszáz éve reformációt csinálni, mint lenne ma? – tette fel a kérdést az egyházi vezető, aki erre nem tudott választ adni, de azt leszögezte: nekünk itt és most van feladatunk, a magunk idejében kell meghallanunk, mit mond az Úr, és a magunk idejében kell válaszolnunk rá. A püspök megjegyezte: Krisztus az idézett bibliai könyvben minden gyülekezetnek a saját helyzetére nézve ad tanácsot, nem azt akarja, hogy mindegyikük olyan legyen, mint valamelyik közülük, hanem azt akarja, hogy mindenki olyan legyen, mint ő.

Az igehirdetésben elhangzott, hogy Krisztus ígérete szinte fenyegetés is, hiszem eljövetelekor meg is ítél minket: üres vallásoskodásunkat és vallástalanságunkat, az igazság kimondására való restségünket és az igazságot meghamisító szemtelen bátorságunkat, a múltban élésünket és a pillanatnak élésünket egyaránt. Ugyanakkor mégis ez az ígéret egyetlen reménységünk is, hogy „eljön, megtanácsol, megvilágosít, feloldoz, utat mutat, magához ölel”.

Bogárdi Szabó István végül leszögezte: a reformáció nem redukció, nem a hitigazságok mesterséges szétválogatása és leszűkítése, nem elszakadás, nem megoszlás, nem elkülönülés volt, hanem koncentráció, azaz ragaszkodás Krisztushoz. – Szabad-e a reformációt ünnepelnünk? Megtörtént-e, amiért a reformáció elkezdődött? Igen megtörtént. Az egyház hallotta Krisztus szavát: bizony, eljövök. És kimondta rá a feleletet: bizony, jövel! Ünnepeljünk hát a döntő szóval, és felelje a szent egyház ma is: bizony, jövel, Uram Jézus – zárta gondolatait az igehirdető.

Tapasztalatcsere és párbeszéd

A magyar protestantizmus európai-nemzetközi beágyazottságáról szólt ünnepi beszédében Fekete Károly. A tiszántúli püspök ugyanakkor szólt a magyar reformáció sajátosságairól is, a rá jellemző biblikus kegyesség, a szociális elkötelezettség, a teológiai és világi tudományossággal ápolt élő kapcsolat mellett hangsúlyozva azt is, hogy a magyar reformátusság az egyéni üdvösségkeresésen túl mindig is magáénak érezte a közösség szolgálatát, a közösségi felelősségtudatot is, ébren tartva szívében a vallásszabadság és a nemzeti függetlenség vágyát.

Az egyházi vezető szerint a nyugat-európai és a kelet-európai protestantizmus – a szoros történelmi kapcsolatok ellenére – a kommunista diktatúra miatt „szétfejlődött”, ezért a magyar reformátusság a reformáció ötszázadik évfordulója jegyében párbeszédre, tapasztalatcserére hívja nemcsak saját közösségeit, de a testvéregyházakat is. – A reformáció ötszázadik és a magyar református egyház négyszázötvenedik évfordulója lehetőséget kínál arra, hogy ne csak formális résztvevői legyünk a protestantizmus 21. századi történetének, hanem tegyünk erőfeszítéseket önmagunk és egymás megismerésére is – hangsúlyozta Fekete Károly, azt kívánva a magyar reformátusságnak, hogy találjon rá a lelki megújulás.

Nyitottság és együttműködés

– Reformátusnak lenni sosem jelenheti azt, hogy elkülönülve éljünk a világkeresztyénségtől. Az egyház egyetemessége azt jelenti, hogy mindig Krisztus testének a tagjaként tekintünk magunkra – figyelmeztetett köszöntőjében a Református Egyházak Világközösségének alelnöke. Bas Plaisier szerint ugyanakkor reformátusként tudatosítanunk kell magunkban, hogy közös történetünk, közös hitvallásaink és sajátos lelki jegyeink is vannak, amelyek összekötnek minket a világkeresztyénségen belül és az egymás iránti felelősségvállalásra indítanak. A lelkipásztor rámutatott: a református egyházak a kezdetek óta támogatják egymást, hiszen a református reformáció – szemben a lutherivel – a kezdetektől fogva nemzetközi volt. A REV alelnöke elmondta: a református egyházakat összefogó nemzetközi szervezetnek ma 107 országban 225 tagegyháza van több mint 80 millió egyháztaggal. – A magyar reformátusság mindig fontos szerepet játszott a világreformátusság életében – hangsúlyozta Bas Plaisier. Az alelnök végül az ökumenikus nyitottság és ezzel összefüggésben az egyház mai reformációjának fontosságára is felhívta a figyelmet. Mint mondta, Luthert és Kálvint mélyen bántotta Krisztus egyházának a szétszakadozottsága, utóbbi szerint pedig egyenesen a tévtanítások egyik legrosszabbika a szeparatizmus. Bas Plaisier ezért arra kérte a mai reformátusokat, hogy Krisztusnak a főpapi imában elmondott óhaja és a reformátorok vágya szerint vegyék komolyan részvételüket az ökumenikus mozgalomban.

II. János Pál pápának a debreceni Nagytemplomban elmondott beszédét idézte köszöntőjében Soltész Miklós egyházi ügyekért is felelős államtitkár, hangsúlyozva a keresztyén egység előmozdításának fontosságát a keresztyén egyházak tanúságtétele erősítésének és így a társadalom újraevangelizálásának érdekében. Kifejtette: a felekezetek évszázadok alatt egymás ellen elkövetett bűnei okozta sebek gyógyulnak, és ma mindannyiunk kötelessége, hogy hitünket és a egyházaink üzenetét a társadalom szolgálatába állítsuk és az embereknek továbbadjuk. A politikus hozzátette: a magyar kormány ezért is támogatja szerte a Kárpát-medencében a régi református iskolák megújítását és újak indítását. Soltész Miklós végül azt kívánta a magyar reformátusságnak, hogy a reformáció ötszázadik évfordulója hozzon számára hitben, közösségben és lelkiségben egyaránt megújulást, hogy a Krisztus-követő egyházak megosztottsága helyett járjon az ökumené útján, hogy szolgálatával töltse be „a légüres tereket”, templomai pedig továbbra is legyenek nyelvünk és népünk őrzői szerte a Kárpát-medencében.

A város és a református egyház több évszázados kapcsolatának gyümölcseit hangsúlyozta köszöntőjében Papp László, aki szerint egyaránt vitathatatlan az egyház város- és a város egyházépítő szerepe. A polgármester kiemelte: a kálvinizmus és Debrecen története évszázadokra eggyé vált, amikor a cívisváros polgárai úgy döntöttek, hogy a vészterhes történelmi időkben nem falat emelnek és nem fegyverkeznek, hanem megépítik az „ország iskoláját”, prédikátorról, templomról és tanítókról gondoskodnak. – Amiben Luther csak reménykedett, és amit Kálvin megvalósítani igyekezett, mindaz valósággá lett Debrecenben – hangsúlyozta a város és az egyház életének évszázadokig való összefonódására utalva a politikus. – Olyan szimbiózis volt ez, amely nélkül Debrecen nem tölthetné be azt a pozíciót, amelyet betölt ma hazánk életében – tette hozzá Papp László.

Az ünnepi istentiszteleten a külföldi testvéregyházak képviselői és a Magyar Református Egyház részegyházainak vezetői végezték az imádság, az igeolvasás és az áldáskérés szolgálatát, valamint énekszolgálattal a Debreceni Református Kollégium Kántusa működött közre.

Kiss Sándor